A legbátorítóbb szavak, amiket premedikusként hallhatsz. Ott állsz, tele szenvedéllyel és izgalommal, az egész életed előtted áll, és az orvos, akit árnyékolsz, komor szemmel fordul feléd, és megerősíti az életre szóló álmodat azzal a mormolással, hogy “ne legyél orvos”. Elpirulsz az ihlettől, ahogy visszagondolsz a… várj, mit is mondtak?
Jól hallottad őket, sokakat fogsz jól hallani – orvosokat, ápolókat és orvostanhallgatókat egyaránt. Amikor először hallottam ezeket a szavakat, elszigetelt esetnek könyveltem el, de a másodéves egyetemi éveimre már rutinszerűvé vált. A legtöbbször nem az orvosoktól jött, hanem az orvostanhallgatóktól. Borzalmas történeteket meséltek az orvosi egyetem borzalmairól és áldozatairól. Azért gürcölsz, hogy esélyed legyen bekerülni az orvosi egyetemre, és alapvetően azt mondják neked, hogy mazochista vagy. Most, 6 évvel később, harmadéves orvostanhallgató vagyok, és ugyanezt hallom, kivéve, hogy a rezidensekről van szó, és már túl késő, hogy ne menjek be az orvosira, ezért most azt mondják nekem, hogy ne menjek a szakterületükre. Ne értsen félre, orvosok és rezidensek sokasága van, akik szeretik a munkájukat, és lelkes és bátorító mentorok, de ez a cikk azoknak a diákoknak szól, akik úgy érezhetik, hogy mások tanácsai ellen dolgoznak az orvosláshoz vezető úton. A célom az, hogy megnyugtassam, ne pedig megijesszem Önöket, és ha valamit, akkor igyekezzek megérteni, hogy a szakmában dolgozók miért mondhatják ki ezeket a szavakat, akár valóban hisznek bennük, akár nem.
Nem meglepő, hogy az orvostanhallgatók, rezidensek és orvosok időnként túlhajszoltnak és aluliskolázottnak érezhetik magukat. Biztosan sok olyan dolgot mondtak már fáradtan, amit nem gondoltak komolyan. Fontos megérteni, hogy megbánták-e azokat a döntéseket, amelyek életük ezen pontjához vezették őket. A keményen dolgozók és a gyengén dolgozók egyaránt osztozhatnak abban a hobbijukban, hogy panaszkodnak a munkájukra, de ha a lényegre térünk, vajon az a személy, aki ezt elmondja neked, valóban azt kívánja, bárcsak soha ne döntött volna úgy, hogy az orvoslás mellett dönt, vagy ez az ő levezetési formája. Az orvostanhallgatók egész nap panaszkodhatnak arról, hogy mennyi munkát kell elvégezniük, de szerintem nehéz lenne sok olyan hallgatót találni, aki azt kívánja, bárcsak soha ne vették volna fel őket, és ha megtalálod őket, adj nekik egy kis valóságellenőrzést.
V bizalmi problémáik vannak. Persze, ezen a ponton a mentorok, orvostanhallgatók és orvosok megelőznek téged az orvosi hierarchiában, de ne feltételezd, hogy az ő valóságuk igazabb, mint az általad elképzelt valóság. Ahogy Steve Jobs híres mondása szól: “mindent, amit körülötted életnek nevezel, olyan emberek találták ki, akik nem voltak nálad okosabbak, és te megváltoztathatod, befolyásolhatod, felépítheted a saját dolgaidat, amelyeket mások is használhatnak”. Ha fáradt vagy a jövőbeli kilátásaidtól, ne hagyd, hogy ezek a félelmek korlátozzanak, törekedj arra, hogy megteremtsd a saját dimenziódat az orvostudományon belül.
Ne feledd, hogy az átalakulás az egyetemistából orvostanhallgatóvá, az orvostanhallgatóból rezidenssé, a rezidensből pedig főorvossá nem megy egyik napról a másikra. Próbáld meg elkerülni, hogy a jelenlegi énedet ahhoz az énhez hasonlítsd, amit az előtted állókban látsz. Ettől bizonytalannak, elégtelennek érezheti magát, és nehéz elképzelni, hogy valaha is eljuthat arra a szintre. Ezek az átalakulások alattomosan jönnek, természetes fejleményei annak az időnek, amit az orvosi mesterségre fordítasz, és ez nem szabad, hogy elriasszon téged a céljaid követésétől. Minden egyes szakaszban új normát állítasz fel. Az orvosi egyetem első éve kihívás volt, amikor én voltam benne, most harmadévesként valószínűleg kétszer olyan keményen dolgozom, és szeretettel tekintek vissza az első évre, további két év múlva visszatekintek a harmadik évre gyakornokként, és valószínűleg ugyanezt fogom érezni. Lassan alkalmazkodsz, ahogy haladsz, és az új normális életed követ téged. Egyetemistaként ne képzeld el automatikusan magad orvostanhallgatóként vagy gyakornokként, aki 100 órás heteket dolgozik, ez egy nyomasztó kilátás, amikor olyan messze vagy tőle, de minden egyes lépésnél másképp fogod érezni magad.
Mint ahogy én is kezdtem, sokan mondták nekem az orvosi egyetem megkezdése előtt, hogy különböző okok miatt ne induljak el az orvosi pályán. Mondanom sem kell, hogy nem fogadtam meg ezt a tanácsot, és ezen a ponton persze örülök, hogy nem így tettem. Senki sem tudja megmondani, hogy az orvoslás megfelelő-e az embernek, hiszen egyikünk sem lehet biztos benne, amikor meghozza ezt a kezdeti döntést. Ez egy olyan felismerés, amelynek kialakulásához évek kellenek, és semmilyen tanács nem helyettesítheti a saját tapasztalatait és önismeretét. Tegye meg a kellő körültekintést a terület felfedezésében olyan mértékben, amennyire egy egyetemi hallgató megteheti, de ezen túl nincs mód arra, hogy a jövőbeli önmagát az orvosi karrier hátterébe vetítse. Röviden, ha orvosnak akarsz menni, utasítsd el a negatívumokat, vedd fel a szemellenzőt, fürödj meg a tudatlanságban, és vesd bele magad. Ha túl sokat engedsz a fáradt tanácsoknak, az csak bizonytalansághoz és félelemhez vezethet, és ahogy a bölcs Yoda mondja: “a félelem a sötét oldalra vezető út… a félelem haraghoz vezet… a harag gyűlölethez vezet… a gyűlölet szenvedéshez vezet.”