Az eke, amely összetörte a síkságokat
 |
 |
 |
 |
||
 |
|
 |
Minden évben, A földművelés folyamata a talaj előkészítésével kezdődik a vetéshez. A földművesek azonban éveken át túl finomra szántották a talajt, és ezzel hozzájárultak a Dust Bowl kialakulásához.
“Általában a magágynak tágasnak, alaposan porhanyítottnak és tömörnek kell lennie” – olvasható John Deere 1935-ben megjelent, The Operation, Care and Repair of Farm Machinery című könyvében. A könyv szerint a cél az volt, hogy “a rögöket és a kérges felső talajt feltörjék, finom felületi mulcsot hagyva az ültetéshez vagy a növények növekedéséhez.”
A fő eszköz ehhez a munkához az eke volt, egy ősi eszköz, amely az 1930-as évekre több különböző fajtává fejlődött, amelyeket különböző talajtípusokhoz terveztek. Mindegyik kialakítás felemelte, feltörte és megfordította a talajt. A folyamat a kemény földet apró rögökké porlasztotta.
A 30-as évek elején sok gazda a felszántott szántóföldre egy sor tárcsás eke segítségével tért vissza, amely a rögöket finom talajrészecskékre törte. Az eke egy sor homorúan kihegyezett acélkorongot szerelt egymáshoz közel. Ezeket a tárcsákat enyhe szögben húzták át a szántóföldön, így a talajt minden egyes tárcsa átvágta, majd megfordította. Ezzel létrehozták az “ideális magágyat”… A nagy légterek, a mezei szemét csomói és a kemény göröngyök vagy rögök nem kívánatosak”. 
Most sok gazda tanulja meg, hogyan lehet terményeket termeszteni anélkül, hogy egyáltalán megművelnék a földjeiket. A no-till berendezések egyenesen az előző szezonból megmaradt szemetet vetik át, hogy csökkentsék a széleróziót és megőrizzék a talajnedvességet.
A módszerrel az a probléma, hogy a földeket kiszolgáltatottá teszi a széleróziónak és a porviharoknak. Az 1920-as években és a 30-as évek elején a legtöbb síkvidéki gazdálkodó közvetlenül az előző aratás után felszántotta a földjét, és hónapokig nyitva hagyta a talajt, amíg el nem érkezett az újabb vetés ideje. Az 1920-as évek végén a gazdasági nyomás pedig arra késztette az Alföldön gazdálkodókat, hogy egyre több őshonos füves területet szántanak fel. A gazdáknak több hektáron kellett kukoricát és búzát termeszteniük, hogy meg tudjanak élni.
A csapadékos években ez nem okozott gondot. Amikor azonban beköszöntött az aszály, az évszázadok óta fűvel borított földeket felszántották és finom szemcsékre aprították. A talaj kiszáradt és fújni kezdett. A száraz és könnyű talajszemcséket a síkságokon szüntelenül fújó szél felkapta. Ezek a részecskék másoknak ütköztek, és 
a levegőbe pattantak, míg végül az egész mezőt elfújta a szél. Az eredmény a Dust Bowl volt.
A Cliff Petersonhoz hasonló farmerek túlságosan is jól tudták, hogyan fújja a szél a védtelen földeket. “Általában az aratás után jött, és Kansasban már végeztek a talajműveléssel” – mondja Cliff. “Felszántották a következő évre, és a szél elfújta.”
A New Deal és a Kongresszus felismerte a marginális földek túlszántásának hatásait. 1936-ban a Farm Security Administration (FSA) néven működő ügynökség felbérelte Pare Lorenz filmrendezőt, hogy készítse el az egyik első dokumentumfilmet a problémáról. A film címe “The Plow that Broke the Plains” volt, és széleskörű kritikai elismerést váltott ki, és országszerte közönségsikert aratott a mozikban.
Ezzel egy időben a Kongresszus elfogadta a talajvédelmi törvényt, amely a szélerózió csökkentése érdekében a szántási technikák, a sávos művelés és a védősávok megváltoztatására szólított fel.
Az írást Bill Ganzel, a Ganzel Group munkatársa írta. Először 2003-ban íródott és jelent meg.
|
Ültetés |
 |