Pszeudoszeizmák: Evaluation and Treatment

Diagnózis

Desai és munkatársai 4 kritériumot javasoltak az álroham és a neurológiai rohamok megkülönböztetésére:

1. A paroxizmális viselkedés során az EEG normális, ha az álrohamot képvisel.

2. Közvetlenül a paroxizmális viselkedést követően az EEG nem mutat posztiktális lassulást álroham esetén.

3. A pszeudoszeizmák előfordulási gyakorisága nem csökken antikonvulzív kezelés hatására.

4. A pszeudoszeizmák során megfigyelhető paroxizmális viselkedésformák nem állnak összhangban a neurológiai rohamok során megfigyelhető viselkedésformákkal.

A pszeudoszeizmák gyakran sztereotip motoros jelenségeket mutatnak, mint például rángatózás és rázkódás, de olyan mintázatokban, amelyek eltérnek a neurológiai rohamoknál tapasztaltaktól. A céltudatos viselkedés, a düh vagy erőszak kifejezése vagy a végtagok koordinálatlan csapkodó mozgása valószínűleg az álroham jelei. A Babinski-jelek hiányoznak, és általában nincs pupillatágulat az álroham során. Fizikai sérülés és nyelvharapás általában nem fordul elő álroham esetén. Az epilepsziás rohamok és az álroham közötti egyéb klinikai különbségtételeket máshol már áttekintettük, és az I. táblázatban foglaltuk össze.

Az ilyen klinikai kritériumok akkor érvényesek leginkább, ha a beteg minden kritériumnak megfelel. A klinikai gyakorlatban azonban gyakran nem ez a helyzet. A komplex-parciális rohamban szenvedő betegek 20-30%-ának van olyan limbikus rohamfókusza, amely nem produkál sem ictalis, sem interictalis fejbőr EEG-rendellenességeket az agyszöveten, a koponyán és a fejbőrön keresztül történő jelcsillapítás miatt. A tévesen rohamként diagnosztizált pánikrohamos betegeknél a pánikroham alatt paroxizmális EEG-változások jelentkezhetnek. Az epilepsziás betegek egy kisebb hányadánál a többféle antikonvulzívummal végzett megfelelő kísérletek ellenére sem sikerül a rohamok kontrollját elérni. A limbikus vagy prefrontális kéregből kiinduló rohamokkal rendelkező betegek egy része pedig olyan komplex viselkedést mutat, amely klinikailag nem epilepsziás álrohamnak tűnik.

A klinikai vizsgálatokra és a rutinszerű EEG-vizsgálatokra való hagyatkozást Ramani I. szintű vizsgálatnak nevezte. Az I. szintű vizsgálatok sok esetben kellően meggyőzőek a diagnózis felállításához. Ha azonban a leletek nem egyértelműek, intenzívebb vizsgálatokra lehet szükség. A II. szintű vizsgálat EEG-aktivációs vizsgálatokat vagy ambuláns EEG-monitorozást foglal magában. A III. szintű vizsgálat magában foglalja a kórházi videó/EEG-vizsgálatokat, az EEG-telemetriát és a paroxizmális viselkedés közvetlen megfigyelését. Ritka betegek esetében a fejbőr-EEG alternatívájaként a nazofaringeális vagy sphenoidális EEG-vezetékekkel, idegsebészeti úton elhelyezett szubdurális elektródarácsokkal vagy az agyparenchimába helyezett mélységi elektródákkal végzett vizsgálatra lehet szükség.

A II. szintű vizsgálatok esetében az EEG-laboratóriumban igyekeznek rohamot előidézni. Hipnózist, szuggesztiót, a kiváltó helyzet újrajátszását és pszichológiai stresszinterjúkat alkalmaztak álroham aktiválására az EEG-monitorozás során. E technikák hatékonyságát nem hasonlították össze szisztematikus vizsgálatban. Az egyes technikák hatékonysága valószínűleg betegenként változik a személyiség és más klinikai jellemzők függvényében.

Ha az EEG-aktiválás nem tisztázza a diagnózist, a betegre ambuláns EEG-felvevő készüléket lehet felszerelni, amelyet a mindennapi élettevékenységek végzése közben visel. A beteg vagy részletes naplóban rögzíti a rohamok előfordulását, vagy eseményjelzőt vált ki az EEG-felvételen. A rohamok előfordulása ezután összefüggésbe hozható a paroxizmális változások jelenlétével vagy hiányával az EEG-n. Az ambuláns monitorozás hasznosságát néha korlátozza, hogy a beteg és a család képes-e együttműködni a vizsgálatban. Az ambuláns monitorozás megköveteli, hogy a beteg (gyakran gyermek) elviselje a berendezés mozgáskorlátozottságát és az EEG-vezetékek kellemetlenségét. A felelős családtagoknak pontosan fel kell jegyezniük a rohamok előfordulását, és figyelemmel kell kísérniük az EEG-felvevő rendszer gondozását.

A III. szintű vizsgálatok legfeljebb 50%-ban szükségesek a diagnózishoz az álrohamos esetek 50%-ában. A beteget kórházi osztályra veszik fel, ahol a viselkedés megfigyelése képzett személyzet által, szérum antikonvulzív monitorozás, egyidejű videokazetta/EEG rögzítés és telemetria végezhető több napon keresztül. Vagy a rohamos viselkedés megfigyelt formája, vagy a paroxizmális viselkedés és az EEG-változások közötti korreláció hiánya felhasználható az álroham diagnózisának felállításához.