Róma korai történelmének egyik legbrutálisabb és leghíresebb háborúi voltak a Karthágóval. De kik voltak a karthágóiak?
Eredetük: Dido legendája
A mítosz szerint a mai Tunisz közelében, az észak-afrikai partvidéken fekvő Karthágó városát Dido királynő alapította az i. e. 9. században. A görög nevén Elissa néven is ismert Dido ma leginkább Vergilius Aeneisének szereplőjeként ismert, ahol hiába próbálja elcsábítani a vándorló Aeneast, aki Trója pusztulása elől menekül.
Aeneas Róma eredeti hőseként, Romulus és Remus őseként közel került ahhoz, hogy feleségül vegye Didót, mielőtt isteni beavatkozás után távozni kényszerült. A történet szerint Aeneas távozása Karthágóból és Dido elutasítása volt a gyökere a város későbbi háborúinak Rómával.
Egy 18. századi idealizáció Didóról, aki megpróbál udvarolni Aeneasnak. Credit: Musée du Louvre
A történészek ma megkérdőjelezik a Didó-legenda valóságtartalmát, de az egyértelmű, hogy Karthágót a föníciaiak – egy eredetileg a mai Libanon részét képező területről származó tengeri civilizáció – alapították kereskedelmi előőrsként. A város fokozatosan a földközi-tengeri kereskedelem jelentős központjává nőtte ki magát, és függőségi hálózatot irányított Észak-Afrikában, Spanyolországban és Szicíliában.
Kereskedők és tengerészek
A karthágóiak kihasználhatták, hogy városuk az ősi földközi-tengeri kereskedelmi útvonalak szívében feküdt.
A finom textíliák, illatszerek és háztartási cikkek, például bútorok és konyhai eszközök gyártására szakosodott Karthágó fénykorában a nyugat-mediterrán térség meghatározó metropolisza volt, és hatalmas hasznot húzott a kikötőjén áthaladó kereskedőkből. A város a fémkereskedelem csomópontjaként is szolgált, a Közel-Keleten bányászott ónt Karthágóba szállították, hogy bronzot kovácsoljanak belőle.
Karthágó kereskedelmi csomópontként gazdaggá vált, és nagy és élénk metropolisszá nőtte ki magát. Credit: Karthágói Nemzeti Múzeum
Karthágó a rendkívül kifinomult mezőgazdasági gyakorlatáról is híres volt. A bortermelés egyik legkorábbi központja volt, a karthágói áruk, köztük boramphorák bizonyítékát egészen a Brit-szigetekig és Nyugat-Afrika atlanti-óceáni partvidékéig feltárták.
A karthágói hadsereg
A régi források, különösen a görög történetíró, Polibiosz, arról számolt be, hogy a karthágói hadsereg túlnyomórészt zsoldos alapú haderő volt. Ahelyett, hogy az ókori Spártához hasonló, teljesen militarizált társadalmat alakítottak volna ki, a karthágóiak nagyrészt másokra támaszkodtak, hogy harcoljanak helyettük.
Az eredmény az lett, hogy a líbiai és numidiai (mai Algéria) katonák keltákkal és spanyolországi ibériai erőkkel dörzsölődhettek Karthágó hadseregében.
A karthágói numidiai lovasság különösen félelmetes volt, arra képezték ki őket, hogy dárdáikkal távolról zaklassák az ellenséges erőket. A kis berber lovakon ülő és csak enyhén páncélozott csetepatét Livius római történetíró úgy jellemezte, hogy “messze a legjobb lovasok Afrikában”.
Hallgassa meg most
Háborúk Rómával
Karthágó kereskedelmi csomópontként és kulturális fővárosként természetes célpontja volt a feltörekvő Róma hatalmának. A növekvő feszültségek először i. e. 264-ben eszkalálódtak háborúvá, és a következő száz évben a két állam három gyengítő konfliktust vívott egymással – a pun háborúkat.
Eleinte ezek egyik fél számára sem hoztak döntő győzelmet, és mindketten sokat szenvedtek a másiktól. Karthágó leghíresebb hadvezére, Hannibál Barca Kr. e. 218-ban indította meg transzalpiniai invázióját Itália ellen, de az ezt követő, Kr. e. 216-ban a cannai csatában aratott megsemmisítő győzelme ellenére végül kénytelen volt visszavonulni.
Fokozatosan Róma kezdett fölénybe kerülni. Miközben birodalmát a római terjeszkedés egyre jobban erodálta, Kr. e. 149-ben Scipio Aemilianus római hadvezér maga is ostrom alá vette Karthágót.
Három évig tartó küzdelem után a város végül megadta magát. A római szenátus azt diktálta, hogy a várost égessék fel, a megmaradt polgárokat pedig adják el rabszolgának. Brutális véget vetettek egy egykor dicsőséges városnak.
Fő kép: Cornelis Cort: Scipio és Hannibál csatája Zamánál. Hitel: The Elisha Whittelsey Collection.