Adhézió
A ragasztott kötések teljesítményében a ragasztó fizikai és kémiai tulajdonságai a legfontosabb tényezők. Szintén fontos annak meghatározásában, hogy a ragasztott kötés megfelelően fog-e teljesíteni, a ragasztóanyag típusa (azaz az egyesítendő alkatrészek – pl. fémötvözet, műanyag, kompozit anyag) és a felületi előkezelés vagy alapozó jellege. Ez a három tényező – a ragasztó, a tapadóelem és a felület – hatással van a ragasztott szerkezet élettartamára. A ragasztott szerkezet mechanikai viselkedését viszont befolyásolják a kötés kialakításának részletei és az a mód, ahogyan az alkalmazott terheléseket az egyik adherendről a másikra továbbítják.
Az elfogadható ragasztókötés kialakításának feltétele, hogy a ragasztó képes legyen nedvesedni és szétterülni az összeillesztendő tapadóelemeken. Az ilyen határfelületi molekuláris kapcsolat elérése szükséges első lépés az erős és stabil ragasztókötések kialakításához. Amint a nedvesedés megtörtént, a határfelületen számos mechanizmus révén belső ragasztóerők keletkeznek. E mechanizmusok pontos természete legalább az 1960-as évek óta fizikai és kémiai vizsgálatok tárgyát képezi, aminek eredményeképpen az adhézió számos elmélete létezik. Az adhézió fő mechanizmusát az adszorpciós elmélet magyarázza, amely szerint az anyagok elsősorban a bensőséges intermolekuláris érintkezés miatt tapadnak. Az adhéziós kötésekben ezt az érintkezést a ragasztó és az adhéziós anyag felületi rétegeiben lévő molekulák által kifejtett intermolekuláris vagy valenciaerők érik el.
Az adszorpción kívül négy másik adhéziós mechanizmust is javasoltak. Az első, a mechanikai összekapcsolódás, akkor következik be, amikor a ragasztóanyag az adhéziós felület pórusaiba vagy a felületen lévő kiemelkedések köré áramlik. A második, az interdiffúzió, akkor jön létre, amikor folyékony ragasztó oldódik és diffundál az adhéziós anyagokba. A harmadik mechanizmus, az adszorpció és a felületi reakció során a kötés akkor jön létre, amikor a ragasztó molekulák adszorbeálódnak egy szilárd felületre és kémiai reakcióba lépnek vele. A kémiai reakció miatt ez a folyamat bizonyos mértékben különbözik a fent leírt egyszerű adszorpciótól, bár egyes kutatók a kémiai reakciót a teljes adszorpciós folyamat részének és nem külön tapadási mechanizmusnak tekintik. Végül az elektronikus vagy elektrosztatikus vonzás elmélete szerint az eltérő elektronikus sávszerkezetű anyagok közötti határfelületen elektrosztatikus erők alakulnak ki. Általában ezek közül a mechanizmusok közül több is szerepet játszik a kívánt tapadási szint elérésében a különböző ragasztó- és tapadóanyagtípusok esetében.
A ragasztókötés kialakulásakor egy átmeneti zóna keletkezik a tapadóanyag és a ragasztóanyag közötti határfelületen. Ebben az interfázisnak nevezett zónában a ragasztó kémiai és fizikai tulajdonságai jelentősen eltérhetnek a nem érintkező részekétől. Általánosságban úgy vélik, hogy a fázisközi összetétel szabályozza a ragasztókötés tartósságát és szilárdságát, és elsősorban az egyik tapadóanyagról a másikra történő feszültségátvitelért felelős. A fázisközi régió gyakran a környezeti támadás helye, ami a kötés meghibásodásához vezet.
A ragasztott kötések szilárdságát általában roncsolásos vizsgálatokkal határozzák meg, amelyek a próbatest töréspontján vagy törésvonalán kialakuló feszültségeket mérik. Különböző vizsgálati módszereket alkalmaznak, beleértve a lehúzási, a húzó-nyírási, a hasadási és a fáradási vizsgálatokat. Ezeket a vizsgálatokat széles hőmérséklet-tartományban és különböző környezeti feltételek mellett végzik. A ragasztott kötés jellemzésének alternatív módszere a fázis közötti egységnyi terület szétválasztására fordított energia meghatározása. Az ilyen energiaszámításokból levont következtetések elvileg teljesen egyenértékűek a feszültségelemzésből levont következtetésekkel.