Hi. Sok minden felháborított a mai Ryan Adams cikken, de volt egy apró részlet, ami szuperül eltalált engem, és ha senki más nem foglalkozik vele, attól tartok, hogy a radar alatt fog elsikkadni. Ez az összes fiatal Mandy Moore-nak szól az életemben:
Muzsikus vagy, ha a hang a hangszered. Az énekesek értékesek, erőteljesek és szükségesek. Nekünk, énekeseknek, olyan módon kell internalizálnunk a dallamot, mint a nem éneklő hangszereseknek. Meg kell értenünk, hogyan működnek a hangszereink, amikor még csak nem is látjuk őket. Figyeljük a testtartásunkat és a feszültségünket. Más zenészeket hallgatunk és velük dolgozunk. Fizikailag megváltoztatjuk a légzésünket, de a kultúra azt tanította nekünk, hogy mi “a csiripek” vagy “a dívák” vagyunk, nem igazán vagyunk a csoport részei. Azt tanítják nekünk, hogy nem vagyunk fontosak, és a karrierünk nem életképes, ha nem játszunk más hangszereken. Én személy szerint kénytelen vagyok azt mondani: “Az elsődleges hangszerem az ének, de játszom is……” minden egyes alkalommal, amikor valaki a zenei tudásomról és képességeimről kérdez. A főiskolai professzoraim elvárták, hogy lemaradjak, az osztálytársaim pedig viccelődtek.
Az a helyzet: Ez úgy hangzik, mintha egy konkrét közösség sajátos problémája lenne, de mindez valami sokkal nagyobb dolognak a terméke: a rendszerszintű rasszizmusnak és szexizmusnak. A Berklee 70%-ban férfiakból állt, amíg én ott voltam. Általában én voltam az egyik a két-három lány közül egy osztályban, és az ének tanszéken volt a legtöbb nő az iskolában. Az afroamerikai diákjaink nagy százaléka is énekes volt, és élénken emlékszem a gospelénekesek hangosságára vonatkozó megjegyzésekre. Az énekesek voltak minden vicc csattanója, és a többi tanszék diákjai kíméletlenül lehúztak bennünket.
Nem véletlen, hogy a dobosok nem részesültek ugyanilyen bánásmódban: “Ohhh, de attól, hogy botokkal ütögetsz valamit, még nem leszel zenész”. Mindannyian nevethetünk, és mondhatjuk: “Igen, de a dobosoknak érteniük kell a ritmushoz. A dobosok a zenekar gerince”, és így tovább. Ez semmiképpen sem a dobosok elleni támadás. Azért teszem ezt az összehasonlítást, hogy szemléltessem, hogy a dobosok nem kapják ugyanazt a kritikát, mert a dobosok többnyire férfiak. A dobosoknak nagyjából ugyanúgy hivatalos órákat kell venniük, mint a legtöbb más hangszeresnek. Az éneklés olyasvalami, amit a nagyon kevés anyagi stabilitással rendelkező emberek is tudnak csinálni, és az alacsony jövedelmű közösségek számára is elérhető. Az egyházi kórusok például olcsó módja annak, hogy a gyerekek megismerkedjenek a zenével, és emiatt az éneklés csodálatos módja annak, hogy a gyerekek elkezdjenek zenével foglalkozni. Nekünk, zenészeknek, büszkének kellene lennünk erre.
Mikor gyerek voltam, az emberek azt mondták nekem, hogy jó énekes vagyok; tévedés ne essék, ez az identitásom része volt, és büszkén hordtam magamban. Középiskolában megkértek, hogy válasszak a zenekar és a kórus között. Még mindig gondolkodom azon a választáson, és azon, hogy jól döntöttem-e. A kórus akkoriban a mindenem volt, de nem kaptam meg az alapozó zeneelméletet, ami miatt később bizonytalannak és hülyének éreztem magam. Amikor főiskolás voltam, az emberek beszélgetés közben félbeszakíthattak (és gyakran meg is tették), hogy azt mondják: “Hadd találjam ki. Te énekes vagy.” Dadogtam, és azt kívántam, bárcsak elővehetném a vagány gitártudásomat, de nem tudtam. Szerencsémre ez azt jelentette, hogy hazamentem és gyakoroltam. Keményen dolgoztam, hogy a lehető legjobb zenész legyek. De a nap végén én énekes vagyok. Szeretek énekelni. Katartikus és varázslatos, és segít ellazulni és olyan módon kapcsolódni az emberekhez, amiért hálás vagyok, hogy képes vagyok rá. Minden nap figyelem, ahogy a tanítványaim egyre jobb énekesekké válnak, mert ellentétben azzal, amit az American Idol és a The Voice elhitet veled, a hangodat lehet fejleszteni (gyakorlással és tanulással. Ki gondolta volna?!). Büszke énekes vagyok, és neked is annak kellene lenned.