A tiszta színeket az általános gyakorlat szerint a fény hullámhossza alapján határozzák meg, ahogyan az látható. Ez a spektrális színek esetében jól működik, de kiderült, hogy a fény hullámhosszának sokféle kombinációja ugyanazt a színérzetet eredményezheti.
|
Ez a balról jobbra haladás a hosszú hullámhosszútól a rövid hullámhosszú felé, illetve az alacsony frekvenciájú fénytől a magas frekvenciájú felé halad. A hullámhosszokat általában nanométerben fejezik ki (1 nm = 10-9 m). A látható spektrum nagyjából 700 nm-től (vörös vége) 400 nm-ig (ibolya vége) terjed. A fenti sorozatban az I betű az indigót jelöli – ezt a színnevet ma már nem használják általában színnévként. Kizárólag azért szerepel fent, hogy a szekvencia könnyebben kimondható legyen, mint egy személynév: Roy G. Biv – hagyomány a színekről szóló vitában. A Walkato Egyetem közzéteszi a színekhez társítható jellegzetes hullámhosszok javasolt halmazát. |
|
||||||||||||||||
A színek eredendően megkülönböztethető jellemzői az árnyalat, a telítettség és a fényerő. A színmérési rendszerek a színeket különböző paraméterekkel jellemzik, amelyek az árnyalathoz, a telítettséghez és a fényerőhöz kapcsolódnak. Ezek közé tartozik a szubjektív Munsell- és Ostwald-rendszer, valamint a mennyiségi CIE színrendszer.
A fehér fény, vagy a Napból származó közel fehér fény a hullámhosszok folytonos eloszlását tartalmazza. A Napból érkező fény lényegében egy feketetest-sugárzóé 5780 K. A fehér fény hullámhosszai (spektrumszínei) egy diszperzív közeggel, például prizmával szétválaszthatók. Még hatékonyabb szétválasztás érhető el diffrakciós ráccsal.