A szerelmet gyakran túlzásba viszik és alulértékelik. Mindent szeretünk az ételektől az autókig, a filmektől a kiskereskedőkig, az emberektől magáig az Istenig. Lehet, hogy tudatosan nem különböztetjük meg a szeretet egyik használatát a másiktól, részben azért, mert beszédünk évről évre egyre kötetlenebbé és redukáltabbá válik, de fontos, hogy tudatosan figyeljünk a különbségekre. Mint tudjuk, a Szentírás szerint a szeretet a legmagasabb tulajdonság.”
I Korinthus 13:1-3 szerint: “Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok, de nincs bennem szeretet, csak zengő gong vagy zengő cimbalom vagyok. Ha megvan bennem a prófétálás ajándéka, és minden titkot és minden tudást meg tudok fejteni, és ha olyan hitem van, amely hegyeket mozgat meg, de nincs bennem szeretet, semmi vagyok. Ha mindenemet a szegényeknek adom, és testemet a nélkülözésnek adom át, hogy dicsekedhessek, de nincs bennem szeretet, semmit sem nyerek.”
Ha többet akarunk tudni a szeretetről, hasznos útmutatónak találtam C. S. Lewis A négy szerelem című könyvét. Íme Lewis gondolatainak összefoglalása, amely 1960-ban jelent meg, és egy rádióműsor alapján készült, amelyet néhány évvel korábban a BBC-vel készített.
Először is, Lewis az Istenhez való viszonyunkat mint szükség-szeretetet tárgyalja. Igen, élő áldozatként adjuk a testünket, hogy szentnek és elfogadhatónak találjanak. Pál azt mondja, hogy ez a mi ésszerű szolgálatunk (Róma 12:1). De a mi ajándékunk semmit sem jelent. Teljes mértékben rászorulunk Istenre és az ő szeretetére, kegyelmére és megváltására. “Az ember akkor közelít legközelebb Istenhez, amikor bizonyos értelemben a legkevésbé hasonlít Istenhez” – mondja Lewis. “Hiszen mi lehet különbözőbb, mint a teljesség és a szükség, a szuverenitás és az alázat, az igazságosság és a bűnbánat, a határtalan hatalom és a segélykiáltás?”
A szeretet (storge)
A szeretet a szeretetek egész sorát lefedi. Az állatokhoz hasonlóan az anya gondoskodása a csecsemőről a szeretet képe. Az elvárhatóra és az ismerősre támaszkodik. Lewis alázatosnak írja le. “A ragaszkodás szinte átsiklik vagy átszivárog az életünkön” – mondja. “Szerény, ruhátlan, privát dolgokkal él együtt; puha papucsokkal, régi ruhákkal, régi viccekkel, egy álmos kutya farkának puffanásával a konyha padlóján, a varrógép hangjával…”. A szeretet más szerelmek mellett is megfér, és gyakran meg is teszi. Amikor például egy férfi és egy nő szerelembe esik, az gyakran bizonyos vonzalmak – egy adott hely, élmény, személyiség, érdeklődés – miatt történik, amelyek kezdik körbeölelni a párt, hogy a szerelem a közös életük elvárt és megszokott részévé váljon. Ez az ismerősség, “az emberek, akikkel összedobnak a családban, a kollégiumban, a menzán, a hajón, a vallási házban” – mondja Lewis. A mindig körülöttünk lévő emberek iránti ragaszkodás, a normális mindennapi életben, az általunk megtapasztalt szeretet nagy része, még ha nem is címkézzük fel.”
Barátság (philia)
A barátság az elbocsátott szeretet. “A régiek számára a barátság tűnt a legboldogabb és legteljesebben emberi szerelemnek” – mondja Lewis – “az élet koronájának és az erény iskolájának. A modern világ ehhez képest semmibe veszi”. Miért? Talán tudjuk, hogy ez a legidőigényesebb, a legkevésbé ünnepelt, az, ami nélkül élhetnénk. Talán azért is, ahogy Lewis mondja, “kevesen értékelik, mert kevesen tapasztalják meg”. A romantika alkalmas a fogantatásra, a szeretet lehetővé teszi számunkra a hely és az összetartozás érzését, a jótékonyság pedig a megváltás felé vezető utat. De a barátság nem nyújt ugyanolyan szintű produktivitást, ha fogyasztói szemléletben akarjuk megfogalmazni. Lewis azonban úgy véli, hogy a barátság valószínűleg a mennyországhoz hasonlít legjobban, ahol a kapcsolatainkban összefonódunk. Valami közös dolog miatt rokonságot alakítunk ki, és ez a bajtársiasság utáni vágyakozás még inkább kívánatossá teszi a barátságot. “A barátságnak valamiről kell szólnia – mondja Lewis -, még akkor is, ha ez csak a dominó vagy a fehér egér iránti lelkesedés lenne. Akinek semmije sincs, az nem oszthat meg semmit; akinek sehová sem megy, annak nem lehetnek útitársai”. Gondoljatok erre is. A barátságok hitmozgalmakat indítottak el, egész gondolkodási területeket fejlesztettek ki, és számos projekthez járultak hozzá a művészettől az üzleti életig.”
Romantikus (erosz)
A barátságtól eltérően a szerelmesek “mindig a szerelmükről beszélnek egymásnak”, és “általában szemtől szembe, egymásba merülve” – mondja Lewis. A romantikus szerelemben az a veszély, hogy vakon követjük a szenvedély érzését. Ilyenkor ünnepeljük a szenvedélyt, és azt gondoljuk, hogy annak hiánya azt jelenti, hogy az ilyen szerelem meghalt. Bizonyos, hogy az igazi romantika nem ilyen ingatag. Bár az érzés hasznos. “A szerelembe esés olyan természetű esemény, hogy joggal utasítjuk el tűrhetetlennek azt a gondolatot, hogy mulandó legyen” – mondja Lewis. “Egyetlen magas ugrással átugrotta önzésünk masszív falát; az étvágyat magát altruistává tette, a személyes boldogságot trivialitásként félredobta, és a másik érdekeit ültette lényünk középpontjába. Spontán és erőfeszítés nélkül teljesítettük a törvényt (egy ember felé) azzal, hogy úgy szerettük felebarátunkat, mint önmagunkat. Ez egy kép, egy előképe annak, amivé kell válnunk mindenki számára, ha maga a Szeretet uralkodik bennünk vetélytárs nélkül”. A Szentírás nem véletlenül tanítja, hogy a férfi és a nő ezen köteléke a Teremtéstől kezdve Isten szeretetének képe a világ iránt, Krisztusé az ő menyasszonya, az egyház iránt. Ha újból felfedezzük, hogy a romantika mélyebben meg van határozva, mint a kultúránk által tálalt zagyvaság, akkor helyesebben fogjuk a házastársunkat a feltétel nélküli szeretet mintájára tartani.
A szeretet (agapé)
Ez a mi legfőbb célunk, az Atya feltétel nélküli szeretete, amelyet Fián keresztül adott nekünk. A ragaszkodás, a barátság és a romantikus szerelem mind a szeretet növekedésének gyakorlóterepe. Ez egyben a három riválisa is. Lewis megemlíti Szent Ágoston mélységes veszteségét, aki azt mondja, hogy ilyen elhagyatottság az, ami akkor következik be, ha a szívünket bármi másnak adjuk, csak Istennek nem. “Minden ember elmúlik” – mondja Lewis. “Ne tedd a javaidat egy lyukas edénybe. Ne költs túl sokat egy olyan házra, amiből lehet, hogy kifordulsz”. Mégis, szeretetre vagyunk teremtve, és szükségünk van rá. Ha biztosra megyünk, akkor nem az evangéliumot éljük meg, hanem az érmét a biztos földbe temetjük, ahogy a példabeszéd mondja. Lewis emlékeztet minket:
Nincs biztonságos befektetés. Egyáltalán szeretni annyit jelent, mint sebezhetőnek lenni. Szeress bármit, és a szíved biztosan megrándul, és esetleg összetörik. Ha biztosra akarsz menni, hogy épségben megmarad, ne add a szívedet senkinek, még egy állatnak sem. Gondosan csomagold körbe hobbikkal és apró fényűzéssel; kerülj el minden összefonódást; zárd be biztonságosan az önzésed koporsójába vagy koporsójába. De ebben a koporsóban – biztonságos, sötét, mozdulatlan, levegőtlen – meg fog változni. Nem fog összetörni; törhetetlenné, áthatolhatatlanná, megváltozhatatlanná válik. A tragédia, vagy legalábbis a tragédia veszélyének alternatívája a kárhozat. Az egyetlen hely a Mennyországon kívül, ahol tökéletes biztonságban lehetsz a szerelem minden veszélyétől és zavarától, a Pokol.”
Ha azt gondoljuk, hogy a szerelem talán nem éri meg a bánatot és a fájdalmat, akkor inkább pogányok vagyunk, mint keresztények. Bár a bűnbeesés meghívta ezt az önzést, hogy súlyosan megmaradjon a kultúránkban, a miénk az evangéliumi megbízatás – hogy a végsőkig menjünk, hogy szeressük azokat, akik megtörtek, nem valami homályos humanitárius erőfeszítés miatt, hanem hogy tanítványokká tegyünk minden nemzetet, “megkeresztelve őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítva őket, hogy engedelmeskedjenek mindannak, amit parancsoltam nektek” (Mt 28,19-20).
Kérjük Istent, hogy ébressze fel bennünk ezt az elhagyott és vakmerő szeretetet, hogy életre keljen bennünk.