A FUGAZI (Fucked up, got ambushed, zipped in) volt a vietnami háború alatt a köznyelvben használatos rövidítés. Ez a kifejezés nemcsak a nevét adta egy korszakalkotó post-hardcore zenekarnak, hanem tökéletesen leírta a banda hangzását is, amelyet úgy is le lehetett volna írni, hogy az egyik percben a Stooges játszik reggae-t, a másikban pedig introspektív és absztrakt. A Fugazi 15 év alatt hat stúdióalbumot, az első két EP-jükből készült összeállítást és az Instrument című filmjükhöz készült soundtrack albumot adott ki, kétségtelenül nyomot hagyva az alternatív és underground kultúrában. A 80-as évek végén, a 90-es években és a 00-as évek elején páratlan zenekar volt, és bár sok rajongó vitatkozhat azon, hogy melyik albumuk a “legjobb” vagy a “legrosszabb”, abban is sokan egyetértenek, hogy diszkográfiájukban gyakorlatilag nincs semmi olyan, amit “unalmasnak” lehetne nevezni.
Jöjjön hát velem egy utazásra, ahogy rangsorolom a Fugazi diszkográfiáját.
Instrument Soundtrack
A mindenható Fu diszkográfiájának rangsorolásakor az Instrument Soundtrack szinte mindig a “legrosszabb” albumuk címét kapja, egyszerűen azért, mert ez egy nagyrészt instrumentális, elsősorban demókból és jamekből álló album. Bár továbbra is élvezetes hallgatnivaló marad, beleértve a zenekar egyik legismertebb dalát, az Instrument Soundtrack elsősorban csak egy olyan tölteléklemez, ami nem lényeges a Fugazi felfedezéséhez.
End Hits
Az End Hits címe szinte úgy tűnt, mintha a Fugazi befejezné, ami őrülten béna lett volna, hiszen az album egyértelműen a legkevésbé sikeres teljes albumuk. Nagyrészt ugyanazt a fajta kísérletezést követi, mint elődje, a Red Medicine, de a kísérletezés szempontjából túlzásnak tűnik. A “Close Captioned”-tól a “Foreman’s Dog”-ig tartó szakasz bizonyítja, hogy még egy Fugazi méretű zenekar is követhet el hibákat. Néhány szám azonban mégis kiemelkedik a hallgatás során. A “Five Corporations” úgy tűnik, mintha Iggy Pop “Lust for Life”-jának rég elveszett testvére lenne, Ian Mackaye szövegeivel, amelyek mintha a zeneipart vinnék a fáskamrába, és gyors verést adnának nekik, amiért olyan lassú fenevadak, amilyenek.
Steady Diet Of Nothing
Bár minőségben mérföldekkel előrébb jár, mint az End Hits, a Steady Diet Of Nothing-ot gyakran figyelmen kívül hagyják a nagyérdeműben. Az album a titánok Repeater és In On The Kill Taker között helyezkedik el, amelyeket mindig is emlékezetesebbnek tartottak. Az olyan dalok, mint a “Latin Roots” határeset dub stílust mutatnak be Brendan Canty Stewart Copeland által befolyásolt dobütésekkel vegyítve, a “KYEO” pedig arra buzdítja a hallgatót, hogy maradjon tudatában annak, ami történik, alapvetően egy “ne arra figyelj, mit mondanak, hanem arra, amit tesznek” (ami a jelenlegi politikai légkörben fontos). A Steady Diet továbbra is a zenekar egyik legalulértékeltebb albuma, kizárólag a többi albumukhoz képest elfoglalt helyzete miatt.
In On the Kill Taker
Az album, amely vitathatatlanul betörte a Fugazit a mainstreambe, az In On the Kill Taker megragadta a banda korábbi kiadványainak agresszivitását, miközben ablakot nyitott a jövőbeli kísérletezésre, amely a zenekar karrierjének második felét uralta. A himnikus nyitó “Facet Squared” és a “Public Witness Program” a zenekar két legjobb pillanatának bizonyul, míg a filmre való ferde utalások a “Cassavetes” és a “Walken’s Syndrome” című dalokban jelennek meg. A kísérteties “Return the Screw” ritka érzelmileg felidéző perspektívát nyújt a munkásságukról, míg a zajos “23 Beats Off” és az instrumentális “Sweet and Low” bepillantást enged abba, hogy mit tartogat számunkra a zenekar a tevékenységük hátralévő részében. Alapvetően egy Fugazi albumról van szó, amely megmutatja, hogy a srácok fél évtizednyi együttlét után végre megtalálták a ritmusukat, az agresszió és a kísérletezés megfelelő kombinációjával.
13 Songs
A Fugazi debütáló EP-jéből és a Margin Walker EP-ből összeállított 13 Songs az egyik legnagyobb punk debütálásnak bizonyult, a legismertebb daluk, a “Waiting Room” nyitó basszusvonala nem csak az egyik legazonosíthatóbbá vált, hanem a punk rock panteonjának egyik alapdarabja lett a “dalok, amelyeket meg kell hallgatnod, ha igazi punk rocker vagy”.” Ráadásul a társadalmi kommentár már a kezdetektől fogva ott bizonyult, ami minden bizonnyal azt bizonyítja, hogy ők voltak az egyik első látható amerikai zenekar. Azonban míg az album első felét mindig hibátlannak tartják, addig a Margin Walker fele, bár élvezetes, nem rendelkezik ugyanazzal az OOMPH-val! mint elődje. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne meg a maga érdeme, hiszen a címadó dal és a “Promises” lefekteti a későbbi Fugazi hangzás alapjait.
Red Medicine
A Red Medicine a Fugazi kísérletezőbb karrierjének második felét kezdte, bizonyítva, hogy most már bátran válnak saját produkciójú bandává. Most már sokkal nyilvánvalóbb volt a dub zene iránti szeretetük, és szokatlan megközelítésük olyan hangszereket is tartalmazott, amelyekről nem is gondolnánk, hogy egy punk albumon szerepelnek (klarinét, valaki?). Míg Ian Mackaye az olyan dalokban, mint a “Bed For Scraping”, a szokásos dühöngő, nyers megközelítést nyújtja, addig a második énekes, Guy Picciotto a legfényesebb csillagként ragyog ezen az albumon. A Rites of Spring egykori frontembere a “Forensic Scene”-ben az emocore gyökereit hozza előtérbe, intenzitást és fenntartást egyaránt adva a hallgatóknak az énekében. Az album nyitódala, a “Do You Like Me” (szintén Picciotto frontembere) bizarr elbeszélést ad az akkoriban lezajlott Lockheed Martin fúzióról, mint egy gyermeki, ártatlan románcról. Nincs is jobb, mint egy szerelmes háborúskodó pár, nem igaz?
Repeater
Ezt már az elején leszögezem. A Repeater a punkok Revolvere. És igen, bár jegyzett Beatles-gyűlölő vagyok, megértem mind az ő, mind a Revolver fontosságát. Hasonlóképpen, a Repeater kiterjesztette a punk rock hangzást. A “Merchandise” és a “Blueprint” erős üzenetet küldött, amely kritizálta a művészet árucikké válását, erős üzenetet küldött, amely lefektette az ethoszukat, hogy kívül maradjanak a mainstream-en. Ráadásul az album a 90-es évek alternatív rock robbanásának előfutáraként szolgálna, közel egy évvel megelőzve mind a Nirvana Nevermindját, mind a Pearl Jam jegyzett Fugazi-követőinek Ten című albumát. A Repeater a mai napig több mint kétmillió példányban kelt el, miközben elutasította a népszerűsítés hagyományos és anyagi formáit. Valóban egy olyan album, amelyet a legjobbjuknak tekinthetünk.
The Argument
Tökéletes albumokat gyakran nehéz találni. Tökéletes albumok különösen akkor nehezen születnek, ha az ember majdnem két évtizede aktív, és néhány évente ontja magából az albumokat. A Fugazi utolsó albuma, a The Argument azonban bizonyítja mind a műfajban, amelyet az évek során finomítottak, mind pedig az örökségükben betöltött szerepüket. Soha nem fogunk kapni még egy Fugazi albumot, mert ahogy ők maguk is kijelentették, csak akkor fognak újra összeállni, ha ezt a remekművet felül tudják múlni. Az album minden egyes hallgatással növekszik, hasonlóan az olyan úttörő albumokhoz, mint a Daydream Nation és a Zen Arcade, és hasonlóan kell tekinteni rá. Nehéz kiemelni bármelyik dalt ezen az albumon, hiszen az egész hibátlan. Azonban az egyetlen olyan daluktól kezdve, amelyben a felvett történelem legjobb handclapjei szerepelnek, egészen a mindhárom énekesüket felvonultató dalig, az “Epic Problem” című szám, amely valószínűleg a legjobb Fugazi-dal, kiemelkedik a legjobbak közül. Mi lehetne jobb módja egy kiemelkedő karrier befejezésének, mint még egyszer megemelni a lécet és új területeket érinteni?