Ahogy az egyik leghíresebb szabálytalan harcos mondta egyszer: “A hamiskás vallások és az ősi fegyverek nem érnek fel egy jó blasterrel az oldaladon, kölyök”. A mi esetünkben a “hokey vallások” arra a számtalan fogalomra, doktrínára és koncepcióra utalhatnak, amelyek 2001 óta keletkeztek, hogy megpróbálják leírni azt a fajta hadviselést, amely az iraki és afganisztáni konfliktusokat jellemezte. Katonai és civil szakértők egyaránt számtalan órányi kommentárt szenteltek annak, hogy megpróbálják leírni, hogyan néz ki egy “lázadás”, és miben különbözik egy “lázadástól”, “felkeléstől” vagy “gerillaháborútól”. Mostanra a témával foglalkozó könyvek és blogok nyomtatott anyaga eltörpülne egy kis hold mellett. Vagy űrállomást.”
Az aszimmetrikus hadviselés gondolata mostanában nagyon divatos, ami szükségszerűen bosszant, mivel mentálisan egy 80 éves paraszt vagyok, aki szereti mindenből kivenni az örömöt. Ezt szem előtt tartva, hadd folytassam, hogy megmutassam a legfőbb problémát az általam most “aszimmetrikus hadviselésnek” nevezett “aszimmetrikus hadviselés” körül zajló összes eszmefuttatással, és képzeljék el: ez egy PowerPoint-dia. Egy egyszerű Google-keresés az “aszimmetrikus hadviselés” kifejezésre az Irakban és Afganisztánban lévő amerikai csapatokról készült képeket, valamint grafikonok és diák összevisszaságát hozza fel, amelyek megpróbálják bemutatni, hogy miért vannak ott (csodálja meg a homonimák merész használatát, kérem). Egyet véletlenszerűen ragadtam ki, a defenceandstrategy dot eu oldalról.
A fenti dia egy gyakori tévhitet illusztrál: hogy a lakosság, a katonaság és a kormány független szférák, amelyek nem fonódnak össze. Ha a hadviselés történetét nézzük, a lakossági központok, a kormányzati központok és a hadseregek mindig is katonai célpontok voltak, vagy ahogy Clausewitz mondaná, “súlypontok”. Napóleon szerette célba venni a hadseregeket, és megsemmisíteni ellenségei ellenállási képességét. Ez azonban a seggébe harapott, amikor túlerőltette magát, és hagyta, hogy a spanyol gerillák szent pusztítást végezzenek a spanyolországi helyőrségeiben. Azt is hitte, hogy a kormányzati létesítmények, például fővárosok (Moszkva, Berlin) elfoglalása fontos lépés. Megnézhetjük a polgárháborút, és a “totális háború” példájaként tekinthetünk Grantre, aki Lee észak-virginiai hadseregét vette célba, és Sherman tengerre menetelére, hogy a lakosságot vegye célba. Ebben az esetben a totális háború azt jelenti, hogy az ellenséges társadalom minden aspektusát meg kell támadni. A második világháborúban mind a tengelyhatalmak, mind a szövetségesek olyan hadviselést folytattak, amely városokat és településeket tett a földdel egyenlővé, bizonyítva, hogy az ellenséges hadsereg megsemmisítése fontosabb volt, mint a lakosság jóindulatának megőrzése. A történelem számos példát tartogat arra, hogy a társadalom minden aspektusa részt vehet a háborúban, és hogy ezek kölcsönösen támogatják egymást, nem pedig kizárják egymást.
A másik gyakori hiba, hogy összekeverik a taktikát a stratégiával. Ahogy @Amphibionus zseniálisan szónokolt a minap a Twitteren (és ugyanilyen zseniálisan mesélte el @AthertonKD itt), a mai amerikai hadseregben a fiatal tiszteket minden más kizárásával taktikára tanítják. Ez a tünet megmutatkozik Amerika megszállottságában a különleges műveleti erők iránt, a lázadó csoportok felfegyverzésének és kiképzésének mint új “puha hatalomnak” a mindenekfelett álló törekvésében, és (most az összes légierő-olvasót fel fogom dühíteni) abban az észbontó kétségbeesésben, amellyel a politikai döntéshozók azt hiszik, hogy a légierő egyedül is képes megnyerni a konfliktusokat. Az emberek arra összpontosítanak, hogy az Al-Kaida, a tálibok és az ISIS/ISIL/IS/RIGHTBASTARDS hogyan használ öngyilkos merénylőket, rögtönzött robbanószerkezeteket, és hogyan használja ki a lakosságot támogatásra. Ami mind taktika. Az emberek látják ezeket a jelzőket, látják az egyenruhát vagy “állami hovatartozást” nem viselő harcosokat, és azt kiabálják: “Szabálytalan/aszimmetrikus/felkelő hadviselés!”
Szóval, mitől lesz a hadviselés, öhm, szabályos? Nos, történelmileg a hadseregek széles műveleti frontokon harcoltak, arra törekedve, hogy megsemmisítsék az ellenség ellenállási szándékát. Olyan csatákat vívnak, amelyek az ellenség erejét próbára tevő helyi csetepatéktól kezdve a több kilométeres, napokig és hetekig tartó, teljes körű harcokig terjednek (az I. világháború jut eszembe). Ezek a hadseregek bőséges utánpótlási vonalakra támaszkodnak, vagy korlátozott ideig a szárazföldön élnek túl. A hadseregek és kormányok a lakosság támogatásától függnek pénz, fegyverek és felszerelés tekintetében. A hadseregek jellemzően rendelkeznek valamilyen egyenruhával, merev és világos parancsnoki struktúrával, és taktikai és operatív felhasználásra alakzatokra vannak bontva.
Most én, mint ellentmondásos típusú fickó, azt állítom, hogy az AQ, a TB és az ISIS/ISIL/IS/RIGHTBASTARDS beleesik ebbe a definícióba, bár elsőre talán nem így tűnik. Széles frontokon harcolnak, földrajzi és emberi területeket igyekeznek elfoglalni (igen, a COINisták rávettek, hogy ezt mondjam). Stratégiai és operatív módszereik és eszközeik nagyon hasonlítanak ahhoz, amit mi hagyományos hadviselésnek neveznénk: területfoglalás, utánpótlási vonalak kiépítése, és a nyilvánossággal való kapcsolattartás az elfoglalt terület megszilárdítása érdekében. Nem, önmagában nem viselnek egyenruhát, és hajlamosak elrejtőzni a lakosság között. De a németek ugyanezt a taktikát alkalmazták a második világháborúban, aminek eredményeképpen számtalan várost és falut pusztítottak el a szövetségesek tüzérsége és repülőgépei. Azt állítom, hogy a hadviselés nem változott, de a mi nézeteink arról, hogy mi az elfogadható, igen. A lakossági központok elpusztítása a háborúk egyik alapeleme volt. A legtöbb európai és néhány amerikai várost (az én városomat háromszor égették fel a gyarmati háborúk és a forradalom során) többször lerombolták vagy kifosztották. A civil lakosság halálos áldozatainak száma a történelem során egy elbeszélhetetlen történet, mert egyszerűen nem tudjuk, hogy valójában mennyire volt súlyos. A feljegyzések megsemmisülnek, az idősek meghalnak a harcokban, és egész történetek tűnnek el. Civil lakosságot bombáztak (II. világháború), lemészároltak (harmincéves háború) és elnéptelenítettek (akadiaiak a hétéves háborúban), és ez csak néhány példa.
Ne feledjük, hogy nem helyeslem a civilek megölését, mint a hadviselés módját: csupán rámutatok, hogy ez a háborúkban az idők kezdete óta ez volt a norma. Mi, mint kultúra, az 1940-es évek óta többet fejlődtünk. A halál számunkra nem elfogadható, legyen az katonai vagy civil. Sőt, a túl sok halál akár teljesen le is állíthatja a háborúkat, mivel az emberi költséget nagyobbnak látják, mint a háború megvívásának hasznát.”
Az összes szakértőnek tehát azt állítom, hogy nem a szabálytalan háború felemelkedését látják a 21. század normájaként: a valódi mellékháborút látják. Ez valóban szörnyű. Jól lehet, hogy Thomas Hobbes az angol polgárháború kegyetlenségeit szemlélve kijelentette, hogy az élet civilizált kormányzat nélkül “magányos, szegény, csúnya, brutális és rövid”. A háború önmagában biztosítja, hogy ez így van. Az erőszak alkalmazása, akár “rendőri akció”, akár “lázadáselhárítás” formájában, nem tudja ezt elfedni. Szükség van rá néha? Igen. Ettől kevésbé lesz szörnyű az, ami a testvérekkel, fiúkkal, lányokkal, apákkal és anyákkal történik? Nem. De nevezzük nevén a dolgokat, és ne zavarjunk össze mindenkit újabb PowerPoint-diákkal.