A következő szöveg Karol Wojtyła akkori bíboros 1965-1966 között írt kéziratából származik. Angolul először 2020-ban jelent meg. A későbbi pápa Szent Pál athéni prédikációjáról elmélkedik az Apostolok Cselekedeteinek 17. fejezetéből, és keretként használja a keresztény hit artikulálására a hitetlenség kultúrája közepette. A kéziratot Dr. Scott Hahn kommentárja követi.
1. “Amit tehát ti ismeretlenül imádtok, azt én hirdetem nektek” (ApCsel 17:23). Az apostolnak az Areopágoszon elhangzott szavai egy meghatározott hallgatósághoz szólnak. Ugyanakkor azonban e szavaknak széles hatókörük és messzemenő visszhangjuk van. Tarsusi Pál olyan Istent hirdet, aki Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki magát. Krisztus Isten örök Igéje, az Atyával egylényegű Fiú, a szentháromságos misztérium tanúja.
És ugyanakkor ő az Emberfia, valóban ember, aki Szűz Máriától született az “idők teljességében” (vö. Gal 4,4). A tarsusi Pál a megfeszített és feltámadt Krisztus apostola. Ő prédikál Athénban és fáradhatatlan apostoli útjainak minden helyszínén az akkori világban. Krisztusban az “ismeretlen Isten” megismerteti magát az emberiséggel. Az athéniak az “ismeretlen Isten” imádatával – az apostol szerint – nem valaki máshoz fordulnak, hanem ahhoz, akit ő maga hirdet: ahhoz az Istenhez, aki a megfeszített és feltámadt Krisztusban kinyilatkoztatta magát.
2. Az athéni esemény óta csaknem kétezer év telt el. Az Egyház nemzedékről nemzedékre hirdeti az emberiségnek Jézus Krisztust, aki “ugyanaz tegnap és ma és mindörökké” (Zsid 13,8). Az Egyház üzenete folyamatosan új embereket ér el. Mégis a keresztények összlétszáma nem haladja meg Föld nevű bolygónk jelenlegi lakóinak 30 százalékát. Így az athéni oltáron lévő “Egy ismeretlen istennek” felirat még mindig érvényes, ahogyan Pál apostol szavai ma is aktuálisak azzal kapcsolatban, akit az emberiség – nagyrészt – “ismeretlenként imád”. Ennek az állapotnak különböző okai vannak.
3. A II. Vatikáni Zsinat megállapítja, hogy “azok, akik még nem fogadták el az evangéliumot, különböző módon kapcsolódnak Isten népéhez” (LG, 16). Az Egyház itt elsősorban az Ószövetség népére tekint, de az iszlám követőire is, akik Ábrahám hitét felidézve “velünk együtt imádják az egy és irgalmas Istent, aki az utolsó napon megítéli az emberiséget” (LG, 16). Az Isten népéhez való tartozás a II. vatikáni zsinat tanítása szerint még tovább terjed és egyre szélesebb köröket érint. Az Areopágoszon elmondott páli prédikációnak ez az “ismeretlen Isten” nemcsak a mindenség Teremtője. Azt is “kívánja, hogy mindenki üdvözüljön és eljusson az igazság megismerésére” (1Tm 2,4). Krisztus, aki mindenkit megváltott, az Atya üdvözítő akaratának kifejezője.”
Az Isten népéhez tartoznak azok is, “akik … önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus evangéliumát és egyházát, mégis őszintén keresik Istent, és a kegyelemtől indíttatva cselekedeteikkel igyekeznek az ő akaratát teljesíteni” (LG, 16). És azok is, “akik önhibájukon kívül még nem jutottak el Isten kifejezett megismeréséhez, és az Ő kegyelmével igyekeznek jó életet élni” (a zsinat hozzáteszi, hogy ez azonban “isteni kegyelem nélkül” nem lehetséges) (lásd LG, 16).
Nagy Szent János Pál pápa a régi Yankee Stadionban, New Yorkban, 1979 októberében.
4. Meddig terjed tehát azok köre, akikről az Areopáguson az apostol azt mondja, hogy “ismeretlenül imádják” (az igaz Istent)? Ezt a kérdést emberi számítások és statisztikák alapján nehéz megválaszolni. A választ egyedül Isten tudja. Következtetéseket abból kell levonni, amit az utolsó zsinat tanít az Egyházhoz való tartozásról és az Isten népéhez való “hozzárendelésről”.
5. De még erősebben mennydörög az apostoli hívás: “Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot”! (1Kor 9,16). Mivel Isten kimondhatatlan misztériumában, Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki magát, és Jézus Krisztus ezt a misztériumot az apostolokra és az Egyházra bízta, szüntelenül visszhangzik a felszólítás, hogy minden teremtménynek hirdessük az evangéliumot: azoknak, akik még mindig nem ismerik az evangéliumot, azoknak, akik nem ismerik eléggé, vagy nem alkalmazzák eléggé a gyakorlatban, és végül azoknak, akik ismerik, de különböző okokból figyelmen kívül hagyják. Talán a mai világ sok helyén szükséges lenne oltárt építeni nem annyira az “ismeretlen Istennek”, mint inkább a “mellőzött Istennek”
6. “Amit tehát ti ismeretlenként imádtok, azt én hirdetem nektek”. A marosvásárhelyi apostol, és vele együtt az egész Egyház, nemzedékről nemzedékre, Krisztust hirdeti. Ő maga mondta: “Aki engem látott, az Atyát látta” (Jn 14,9). Az Egyház tehát azért hirdeti Krisztust, hogy az Atyát jobban megismertesse. És egyúttal Krisztust is hirdeti, mert benne az emberiség misztériuma teljesen megnyilvánul. Krisztus “teljesen kinyilatkoztatja az embert magának az embernek” (GS, 22). Az evangéliumi üzenet e két dimenziója szorosan összefügg. Krisztusban az ember “meglátja az Atyát”, és ugyanakkor Krisztusban az ember találkozik önmagával; felfedezi emberségének mélységét, valamint létének és hivatásának teljes értelmét, amely éppen az emberi lét tényébe van beleírva.”
Az idő, amelyben a názáreti Jézus végezte messiási küldetését, rövid volt. Akik hallották és figyelték őt, és különösen azok, akik tanítványokként és apostolokként vele voltak, újból megtanulták Krisztustól, mit jelent embernek lenni. Ez a tapasztalat pünkösd napján érte el érettségének csúcspontját. A Paraklétosz eljövetelétől, attól a pillanattól kezdve, amikor “megkeresztelkedtek Szentlélekkel”, Krisztus igehirdetése beteljesedett bennük: “Ti lesztek az én tanúim” (ApCsel 1,8). Ez az igehirdetés aztán nemzedékeken és nemzedékeken át beteljesedett mindazokban, akik “az apostolok igéje által hittek Krisztusban” (vö. Jn 17,20; ApCsel 4,4; 15,7).
7. Mit jelent az, hogy “tanúim lesznek”? Mit jelent “tanúságot tenni”? Azt jelenti: egyesülni Krisztussal, hogy “meglássuk az Atyát” (vö. Jn 14,9) benne és általa. De ugyanakkor “tanúnak lenni” és “tanúságot tenni” azt is jelenti, hogy “Krisztusban olvasni az ember titkát”. Azt jelenti, hogy “embernek lenni”: kiolvasni belőle saját emberségének értelmét és értelmét, “meríteni belőle” az Igazság Lelkének hatása alatt, amely viszont folyamatosan “merít” belőle (vö. Jn 16,13-15). Krisztus a maga egyedülálló és megismételhetetlen emberségében ajándék mindenki számára. Ő nemcsak az a “tükör”, amelyben az ember meglátja a megistenült emberséget, hanem olyan ajándék is, amely megisteníti azok emberségét, akik befogadják őt. Ily módon a Szentlélek által “fiakká válunk a Fiúban.”
8. Krisztusról “tanúságot tenni” tehát azt jelenti, hogy “meríteni az ő teljességéből”; valamiképpen belépni abba az istenség-emberiségbe, amely vele együtt “az út, az igazság és az élet” (vö. Jn 14,6) lett az emberi történelemben, és belőle felfedezni saját emberségünk, saját személyünk új érettségét. Az átalakulás e folyamatában a személy nem veszíti el önmagát, emberségét vagy megfelelő dimenzióját; ellenkezőleg: megtalálja ezt az emberséget és annak megfelelő dimenzióját. Nem az emberiség mértéke-e valójában magának Istennek “képmása és hasonlatossága”?
Krisztus, egyszer s mindenkorra és mindenki számára, az Igazság Lelke által az emberiség ezen alapvető dimenziójának tényleges megvalósulásának “sarokkövévé” vált.
9 . Amikor megkérdezték tőle: “Mester, milyen jócselekedetet kell tennem, hogy örök életem legyen?”, azt válaszolta: “Tartsd meg a parancsolatokat”. Valójában az emberiség megfelelő dimenziója az erkölcsi jó, az erény (mint a rossz, a bűn ellentéte). A kérdésre: “Mi hiányzik még nekem?”, azt válaszolta: “Kövess engem” (vö. Mt 19,21). Ez az evangéliumi válasz, mind az első, mind a második, mindig rendkívül aktuális. Egyetemes érvényességgel bír. Időfeletti és ugyanakkor konkrét. Mindenki a lelkiismeretétől vezérelve alkalmazhatja magára. Minden korosztály, iskolázottság, státusz és foglalkozás embere megteheti. Megszólítja a fiatalokat és az érett felnőtteket éppúgy, mint az élet által megjelölt embereket, az időseket és a betegeket.”
Ezzel a válasszal Krisztus “feltárja az embert önmagának”, vagy inkább megerősíti
az emberiséget az erkölcsi erényen keresztül, amely minden ember számára alapvető. Krisztus üzenete a világnak átfogja mindazt, ami emberileg igaz, jó és szép. Az emberi erkölcsiség és az emberi kreativitás minden területére vonatkozik.
10. A válasz azonban nem korlátozódik csupán erre a dimenzióra. Amikor Krisztus azt mondja az apostoloknak és következésképpen minden más tanítványának nemzedékről nemzedékre: “ti lesztek az én tanúim” (vö. ApCsel 1,8), egy másik dimenzióra is utal. Ez az a szentségi dimenzió, amelyen keresztül maga Krisztus cselekszik az emberben, aki az Igazság Lelkének erejében megnyílik az ő cselekvésére.”
“Mivel az Egyház Krisztusban olyan, mint egy szentség . . az Istennel való nagyon szoros egységnek és az egész emberi nem egységének” (LG, 1.1), ebben az Egyházban Krisztus ma is működik hitünk szentségein keresztül: a keresztségtől a konfirmáció szentségéig, az Eucharisztiától a kiengesztelődés (vagy bűnbánat) szentségéig és a betegek kenetéig, a papságon és a házasságon keresztül; mindig megteremti a feltételeket ahhoz, hogy az ember megismerje emberségének teljességét. Ugyanakkor megteremti a feltételeket az apostoli küldetés teljesítéséhez: “Ti lesztek az én tanúim”. Ez a küldetés valósuljon meg a keresztény élet változatos pillanataiban, a különböző kontextusokban és hivatásokban. Valósuljon meg az ajándékok gazdagságán és sokféleségén keresztül: “Mindenki ajándékot kap Istentől … a maga ajándékát” (vö. LG, 2, 11-12).