1975 – Atlantic
Vásárlás
Amazon
Jegyzetek
Ez az önálló album az első a The Manhattan Transfer második inkarnációja által rögzített négy album közül: Tim Hauser, Janis Siegel, Alan Paul és Laurel Massé. Az album 1975. április 2-án jelent meg, és 1975. május 3-án debütált a Billboard Top Pop Album listáján, és végül a 33. helyig jutott, részben az “Operator” című kislemezdal erejére alapozva, amely a Billboard Hot 100 Chart 22. helyéig jutott.
Egyszer azt írták, hogy Janis hangja az “Operator”-ban “képes volt a gyengéd üvöltésből a lélek ostorozó, kemény élű megváltó fegyverré ugrani, amivé a rockos gospel dalban válik”. Az albumot külföldön is jól fogadták, a “Tuxedo Junction:” a brit poplistán a 24. helyig jutott. A debütáló album egyértelműen megmutatta a hallgatóságnak, hogy ez egy tehetséges csapat. Négyszólamú énekük kiemelkedett egy olyan zenei kultúrában, amely abban az időben nem volt hozzászokva az egyszerű harmóniáknál többhöz.
A csoport már három éve volt együtt, mielőtt debütáló albumuk megjelent. 1974 végén kezdtek el fellépni “fontos” helyeken, például a New York-i Reno Sweeney’s-ben. Ezt megelőzően főleg kisebb klubokban játszottak, és a New York-i undergroundban voltak népszerűek. A Reno Sweeney fellépése fontos volt. Ahmet Ertegun, az Atlantic records alapítója és elnöke eljött megnézni a fellépésüket, és imádta őket. Majdnem azonnal leszerződtette őket. Lemezszerződést ajánlott nekik, és ők elfogadták.
Amikor kiderült, hogy az együttes albumot készül felvenni, sok kritikus csodálkozott, hogy egy olyan együttes, amely élő klubfellépéseken olyan dinamikus és vizuális volt, képes-e ezt az energiát egy albumra is átültetni. De sikerült nekik. Az Ahmet Ertegun és Tim Hauser által készített kiadvány egy rendkívüli módon elkészített bemutató volt a négyes vokális tehetségének. Shaun Considine 1975 májusában értékelte az albumot a The New York Times számára: “Vokálisan a Manhattan Transfer az egyik legravaszabb együttes a mai piacon. Az intro számuk, a ‘Tuxedo Junction’ az 1940-es Glenn Miller oldie pontos újraalkotása, a csapat négyszólamú vokálharmóniáival és jazz riffjeivel a Miller-hangszerelés helyett. Megcsinálták a házi feladatukat; részletesen tanulmányozták a régi 78-asokat. A dicsérő szekcióban a ‘Blue Champagne’, egy Dorsey szépség, és a ‘Candy’ a 30-as és 40-es évek minden varázsát és ködös báját idézi.”
A sajtó hajlamos volt nosztalgiázónak titulálni az együttest, amikor először véleményezték az albumot, mivel az anyaguk a múltból származik. Tim 1975 augusztusában hangsúlyozta, hogy ők nem nosztalgiaegyüttes. “A jövőnk nem teljesen a múltban van. Nincs okunk arra, hogy ne legyen új anyagunk, amíg az illik a mi éneklési stílusunkhoz – a négyszólamú harmónia, a koreográfia, az egész gesztus. Visszamenőleg, előremenőleg, mindenféle utunk van még”. És pontosan ezt tették.