Háttér: Az idős betegeket gyakran utalják kézterápiára disztális orsócsonttörés után. A felügyelt terápiás ülések szállítási terhet rónak a betegekre, és mind egyéni, mind rendszeres szinten költségesek. Továbbá kevés bizonyíték van arra, hogy a felügyelt terápia vagy az otthoni gyakorlatok javítják a hosszú távú eredményeket.
Módszerek: Az adatokat a Wrist and Radius Injury Surgical Trial, egy multicentrikus, nemzetközi, pragmatikus, randomizált vizsgálathoz gyűjtötték a 60 éves és idősebb betegek disztális orsócsonttörésének kezeléséről. A terápiára való beutalás és a terápiás protokoll a kezelő sebész és a terapeuta belátása szerint történt. A szerzők megvizsgálták a terápiában részesülő és a terápiában nem részesülő résztvevők eredményeit, és értékelték a terápia időtartamát. A szerzők elemezték a terápia hatását a rossz eredmények szempontjából veszélyeztetett alcsoportokra is: az idősebb résztvevőkre és azokra, akiknek több társbetegségük vagy alacsonyabb kiindulási aktivitásuk volt.
Eredmények: A résztvevők 80 százaléka vett részt terápián; 70 százalékuk mind a felügyelt terápiában, mind az otthoni gyakorlatokban részt vett. A résztvevők átlagosan 9,2 felügyelt ülésen vettek részt 14,2 hét alatt. Nem volt különbség a betegek által jelentett eredményekben a terápián részt vevő és a terápián nem részt vevő résztvevők között. Azok a résztvevők, akik nem részesültek terápiában, több fogóerőre tettek szert. Azok a résztvevők, akik rövidebb ideig vettek részt terápián, nagyobb funkcióról, munkaképességről és elégedettségről számoltak be. Az alcsoportos elemzések nem mutattak ki összefüggéseket.
Következtetések: A disztális orsócsonttörés utáni kézterápia nem feltétlenül szükséges az idősebb betegek esetében. A résztvevők ösztönzése a mindennapi élettevékenységek mielőbbi folytatására ugyanolyan hatékony lehet, mint a formális terápia.
Klinikai kérdés/bizonyítottsági szint: Terápiás, II.