Az elemi antimon legstabilabb formája egy törékeny, ezüstös, fémes fényű szilárd anyag. Az antimon elektrolitikus lerakódása bizonyos körülmények között egy instabil, amorf formát hoz létre, amelyet “robbanékony antimon”-nak neveznek, mert hajlítás vagy karcolás hatására enyhén robbanásveszélyesen átalakul a stabilabb, fémes formává. Létezik az antimon amorf fekete formája is, amely a gőz hirtelen elfojtásakor keletkezik, valamint egy sárga forma, amely a stibin, SbH3 levegővel vagy klórral történő alacsony hőmérsékletű oxidációjával jön létre. A fémes antimonra a levegő vagy a nedvesség rendes körülmények között nem hat, de ha a levegő nedves, fokozatosan oxiddá alakul. Az antimon melegítéskor könnyen oxidálható kénnel és a halogénekkel. Levegőn melegítve ragyogó kék lánggal ég, és az Sb2O3 trioxid fehér füstjét bocsátja ki. Az antimon trioxidja savakban és lúgokban egyaránt oldódik.
Az antimon elektronszerkezete nagyon hasonlít az arzénéhez, a legkülső héjban három félig töltött orbitális található. Így három kovalens kötést képes kialakítani, és +3 és -3 oxidációs állapotot mutat. Az antimon elektronegativitása, akárcsak az arzéné, némileg ellentmondásos. Általánosan elfogadott, hogy alacsonyabb, mint az arzéné, de hogy a foszforénál is alacsonyabb-e, még nem eldöntött. Oxidálószerként viselkedhet, és számos fémmel reagálva antimonidokat képez, amelyek általában hasonlítanak a nitridekhez, foszfidokhoz és arzenidekhez, de valamivel fémesebbek. A magányos elektronpárok egyikének a külső d-orbitálisra való előléptetése az antimon esetében nyilvánvalóan könnyebben történik, mint az arzén esetében, mivel az antimon mind a pentafluorid, mind a pentaklorid kialakulásakor a +5 oxidációs állapotot mutatja.