A tizenkilencedik század közepén a szellemvilág hangsúlyozottan testivé vált. Fénylő, testes fantomok bukkantak elő a médium szekrényéből, egy rejtőzködő szekrényből vagy függönnyel lefüggönyözött térből, amely a szeánszok bizonyos típusainak gyakori jellemzője volt. Ezek a fantomok az illendő viktoriánus úriemberek térdén ültek, vagy a túlvilággal fizikai kapcsolatot keresők arcát simogatták. A szeánsz, a szalonszobai szórakozás, amely állítólag ilyen túlvilági forgalmat bonyolított le, és amely a viktoriánus korszak utolsó évtizedeire kulturális rögeszmévé vált, olyasmit kínált a közönségnek, amit a puszta tudomány és a színpadi mágia nem: kapcsolatot egy olyan világgal, amely egyszerre volt kézzelfogható és szenvedélyesen vágyott. Miután azonban több ilyen fantomról, az úgynevezett egésztestes megnyilvánulásokról kiderült, hogy csalókák, a szeánsz-terem szelleme valami még rendkívülibbé alakult át. Az 1890-es évekre a szellemvilág megalvadt plazmából álló kövér lemezeket ürített ki – amit a Nobel-díjas fiziológus, Charles Richet “ektoplazmának” (515) nevezett -, és ez az új anyag a tizenkilencedik század egyik legszenzációsabb anyagává vált. Egyben vitatott folyadék is volt, amelyről sokan azt hitték, hogy kibékíti a tudományt a spiritualitással.
Mielőtt ektoplazma néven ismerték volna, “lélekanyagnak” (Flammarion 80), “biogénnek” (Coues), a perispirit megnyilvánulásának (Kardec) és pszichoplazmának (Lewes 118) nevezték. Úgy vélték, hogy a médium testnyílásaiból származik, és gyakran halvány csomókban gyűlt össze a mellén vagy a vállán, a szeánszterem asztalán vagy a padlón. Az ektoplazmatikus pacák azonban csak a tizenkilencedik század legvégén váltak általánossá. Mielőtt látták volna, az ektoplazmát fantom érintésként élték meg a sötétben, vagy olyan erőként, amely felborította az asztalokat. Az ektoplazma kialakulásáért valószínűleg azok voltak felelősek, akik tanulmányozták az anyagot. A keletkezésére vonatkozó elméletek változatosak voltak. Egyesek úgy vélték, hogy az anyag a szellemvilág bizonyítéka, mások szerint bizonyos pszichikai állapotok anyagi kivetülése, mások a negyedik dimenzió megnyilvánulásának tartották, megint mások pedig úgy vélték, hogy nem más, mint egy groteszk színpadi mutatvány.1 A teljes testet betöltő megnyilvánulástól nem eltérően az ektoplazma elmozdította a bútorokat, és fizikai kapcsolatba lépett a szeánszkör tagjaival. A tehetséges és kissé pajkos spiritiszta médium, Eusapia Palladino nagy, vándorló pszeudopodokat produkált, amelyek asztalokat döntöttek fel (Richet 402). Oliver Lodge brit fizikus szerint Palladino megnyilvánulásai arra késztették Richet-t, hogy felkiáltson: “C’est absolument abszurd, mais c’est vrai!”. (302). De az ektoplazma hamarosan valami még abszurdabbá fejlődött. Azoknak az orrából, füléből és nemi szervéből csöpögött, akik elég ügyesek voltak ahhoz, hogy előállítsák. Hamarosan új biológiai rendnek tekintették, olyan anyagnak, amely láthatatlan mechanizmusokat és világokat tett láthatóvá. És ellentétben a teljes test materializációjával, az ektoplazma nem mutatta az eltűnés jeleit. Még mindig voltak médiumok, akik teljesen vagy részben megformált fantomokat hoztak létre, de a modern megnyilvánulás viszkózusabbá és kezdetlegesebbé vált. Nem volt test. Még csak szellemként sem volt felismerhető. Olyan volt, mintha a szellemvilág újraértékelte volna a teljes test materializálódásának hihetőségét, és hiányosnak találta volna.
De talán nem is a szellemvilág, hanem a pszichikai kutató diktálta ezt a változást. Richet azzal érvelt, hogy az ektoplazma a médium akaratának vagy életerejének megnyilvánulása, nem pedig egy szellem fizikai megtestesülése (458). Ez jelentette a szellemvilág átalakulásának kezdetét. A korabeli tudomány képezte az alapját a szeánszteremről és annak ellenérzéseiről szóló új, nem spirituális elméleteknek. De az anyag sokkal régebb óta létezett, mint Richet vagy Palladino.
A korszak egyik legbuzgóbb spiritisztaja és Sherlock Holmes megalkotója, a regényirodalom egyik legbuzgóbb racionalistája, Arthur Conan Doyle szerint az ektoplazmatikus jelenségeket először a tizennyolcadik századi misztikus, Emmanuel Swedenborg írta le. Egy angyali látogatás közepette a misztikus feljegyezte, hogy “testem pórusaiból egyfajta pára gőzölög. Ez a leglátványosabb vizes…