Gazdaság
Az 1960-as évek előtt a thaiföldi gazdaság elsősorban a belföldi fogyasztásra szánt rizs és más élelmiszerek és áruk, valamint az exportra szánt rizs, gumi, teakfa és ón termelésén alapult. A kormány ezután kezdte támogatni a mezőgazdaságról a textil, a fogyasztási cikkek és végül az exportra szánt elektronikus alkatrészek gyártására való áttérést. Az 1980-as évekre Thaiföld az iparosodás szilárd útjára lépett; még a 20. század végi gazdasági válság is csak lassította, de nem állította meg ezt a gazdasági átalakulást.
1963-tól 1997-ig a thaiföldi gazdaság a világ egyik leggyorsabban növekvő gazdasága volt. Az első nemzeti fejlesztési terv 1963-as elfogadása ösztönözte a mezőgazdaságról az iparra való áttérést. Az 1980-as és ’90-es években számos exportorientált iparág alakult ki, elsősorban a Bangkok környéki területeken. A fiatal nők és férfiak nagyarányú elvándorlása a vidéki közösségekből a Bangkok környéki nagyvárosokba elszívta a munkaerőt a vidékről. Azok, akik továbbra is mezőgazdasággal foglalkoztak, egyre inkább a gépekhez fordultak, hogy pótolják a munkaerőhiányt, ami a vidéki gazdaságban a megélhetésről a piacorientált mezőgazdaságra való átállást eredményezte. A mezőgazdasági ágazatban az új technológiákba történő beruházások nagy része a városokba dolgozni ment családtagok megtakarításaiból származott.
Az ipari gazdaság növekedésének fenntartásához szükséges vízerőművek falusiak ezreit űzték el otthonaikból és földjeikről, nagy erdőterületeket árasztottak el, átalakították az árvízi mintákat, és csökkentették a halállományt, amelytől sokak megélhetése függ. Az 1980-as évekre a falusiak tömeges tüntetéseket szerveztek, hogy tiltakozzanak a kitelepítettek nem megfelelő kártalanítása ellen; hozzájuk csatlakoztak a környezetvédők és a társadalmi aktivisták, akiket e projektek negatív hatásai mozgósítottak. Más nagyszabású tüntetéseket szerveztek az erdők kereskedelmi célú kiaknázását elősegítő kormányzati politikák ellen. Ezek a tiltakozások, valamint a középosztály környezetvédelemmel kapcsolatos növekvő aggodalmai arra ösztönözték a 20. század végi és a 21. század eleji kormányokat, hogy a korábbi kormányoknál érzékenyebb projekteket hajtsanak végre a környezeti kérdések iránt.
Az exportorientált iparágak és pénzügyi intézmények, különösen az 1980-as és 90-es években létrehozott intézmények, nagymértékben támaszkodtak a külföldi tőkére, ami a thaiföldi gazdaságot sebezhetőbbé tette a világgazdasági feltételek változásával szemben. 1997-ben a thaiföldi valuta, a baht értékének hirtelen és gyors csökkenése pénzügyi válságot váltott ki, amely gyorsan átterjedt más ázsiai országokra is. A válság nemcsak Thaiföld külföldi tőkétől való túlzott függőségét tárta fel, hanem ráirányította a figyelmet az egyenlőtlen fejlődés következményeire és a gazdaság számos ágazatának gyengeségeire is. A 21. század elejére a gazdaság kezdett talpra állni, de a gazdasági válság és a demokratikusabb politikai rend kialakulása miatt a gazdaságpolitika intenzív nyilvános vita tárgyává vált. A 2006. szeptemberi puccs újra felerősítette a thaiföldi gazdaság jövőjével kapcsolatos bizonytalanságot. Miközben az ideiglenes kormány bejelentette, visszavonta, majd később újra bevezette a külföldi befektetésekre vonatkozó különböző korlátozásokat, a király “szufficiencia-gazdaság” filozófiáját népszerűsítette, egy olyan eszményt, amely az önellátást és a fogyasztás mértéktartását hangsúlyozza, anélkül, hogy elutasította volna a kapitalista befektetéseket.