A Harding-elnökség
Harding kormánya eltökélte, hogy visszaveti az elmúlt 20 év progresszív jogalkotásának lendületét. Személyesen hatályon kívül helyezte vagy megengedte a Kongresszusnak, hogy visszafordítsa a Wilson-kormányzat számos politikáját, és jóváhagyta a magasabb jövedelmekre vonatkozó adócsökkentéseket és a védővámokat. Kormánya támogatta a bevándorlás korlátozását és az első világháború alatt bevezetett kiadáskorlátozások megszüntetését.
Harding aláírta az 1921. évi költségvetési és számviteli törvényt is, amely lehetővé tette az elnök számára, hogy egységes költségvetést nyújtson be a Kongresszusnak (korábban a kabinet különálló minisztériumai saját költségvetést nyújtottak be). A törvény létrehozta az Általános Számviteli Hivatalt is a kormányzati kiadások ellenőrzésére. Emellett Harding személyesen is kiállt az afroamerikaiak polgári szabadságjogaiért, és kormánya támogatta a mezőgazdasági hitelek liberalizálását.
A külügyekben, akárcsak a belpolitikában, Harding sok felelősséget delegált a kabinet több kulcsfontosságú tagjára. Charles Evans Hughes külügyminiszter Andrew Mellon pénzügyminiszterrel és Herbert Hooverrel, a kereskedelmi minisztérium vezetőjével azon dolgozott, hogy az amerikai bankszektort globális pozícióba emelje; kereskedelmi megállapodásokat tárgyaltak a malajziai gumi és a közel-keleti olaj megszerzéséről. A Harding-kormányzat fontos szerepet játszott az első világháború utáni európai újjáépítésben és a “nyitott ajtók” kereskedelmi politikájának kialakításában Ázsiában.
Elnökként Harding gyakran úgy tűnt, hogy túlterhelik a hivatal terhei. Gyakran bevallotta barátainak, hogy nem volt felkészülve az elnökségre. Keményen dolgozott, és igyekezett betartani kampányígéretét, miszerint “a legjobb embert nevezi ki a feladatra”. Azzal, hogy magas szintű pozíciókat politikai támogatóinak ítélt oda, az eredmények a legjobb esetben is vegyesek voltak. Míg Hughes, Mellon és Hoover nagyon hatékonyak voltak, számos más magas rangú kinevezett – az “ohiói banda” néven ismert – gátlástalannak és korruptnak bizonyult, megnyitva az utat a botrányok előtt.
A legnagyobb szégyen talán a Teapot Dome botrány volt: Albert B. Fall belügyminiszter személyes kölcsönökért cserébe olajban gazdag wyomingi földeket adott bérbe vállalatoknak. Fallt végül bűnösnek találták korrupcióban, és 1931-ben börtönbüntetésre ítélték. Még Harding közeli barátja és politikai menedzsere, Harry Daugherty, az akkori főügyész is többször szembesült a kongresszus vádemelési szavazásaival és két vádemelési javaslattal a kormány becsapása miatt. Daugherty végül kénytelen volt lemondani a Coolidge-kormányzat idején.
Magánéletében Harding az 1920-as évekre jellemző jó életet élte. Neki és Florence-nek nem volt saját gyermeke, bár Florence-nek volt egy idősebb fia a Hardinggal kötött házassága előtt. Társasági életük elsősorban elegáns kerti partikból és állami vacsorákból állt. A Fehér Házban a szesztilalmat megszegve bőséges alkoholkészlettel szórakoztatták barátaikat. Harding hetente kétszer pókerezett közeli barátaival, és időt szakított a golfozásra, a jachtozásra és a halászatra is.
1923-ra a Harding-kormányzat korrupciójáról szóló pletykák kezdtek felszínre kerülni, és számos barátját is belekeverték, ami nagy csalódást okozott az elnöknek. Egyszer megjegyezte: “Ők azok, akik miatt éjjelente a padlón járkálok”. Azon a nyáron Harding és felesége politikai útra utazott nyugatra, hogy személyesen beszéljen az embereknek a politikájáról, és segítsen megmenteni a hírnevét. Alaszkából visszatérve Harding megbetegedett. Vonata a kaliforniai San Franciscóba szállította, ahol állapota súlyosbodott. 1923. augusztus 2-án Harding súlyos szívrohamot kapott, és azonnal meghalt. Egyes körökben az a pletyka terjedt el, hogy felesége megmérgezte őt, hogy megakadályozza, hogy korrupció vádjával szembesüljön. Az asszony megtagadta a boncolás engedélyezését, ami csak tovább táplálta a pletykákat. Az állami temetés után Harding holttestét az Ohio állambeli Marionban lévő Marion temetőben temették el.
Szerelmi ügyek
Bár a pletykák már hivatali ideje alatt is keringtek, csak Harding halála után kerültek nyilvánosságra a házasságon kívüli viszonyairól szóló hírek. Egyik szeretője, Nan Britton 1927-ben könyvet adott ki, amelyben azt állította, hogy Harding nemzette a lányát, amíg ő szenátor volt. Az állítás médiaszenzáció volt, és a Britton családot a nyilvánosság előtt megalázták és becsmérelték. Britton szerencsétlenségére nehezen tudta bizonyítani a viszonyt, mivel Harding kérésére megsemmisítette szerelmes leveleit.
2015 augusztusában egy új genetikai vizsgálat kiderítette, hogy Britton valójában igazat mondott: lánya, Elizabeth Ann Blaesing Harding biológiai gyermeke volt, véget vetve ezzel a Brittonok és Hardingék közötti majdnem évszázados családi viszálynak. “A genetikai színteret vizsgáljuk, hogy Warren Hardingnak és Nan Brittonnak volt-e közös gyermeke, és minden jel arra utal, hogy igen” – mondta Stephen Baloglu, az Ancestry egyik vezetője a New York Timesnak. “Az általunk használt technológia olyan szintű specifikussággal rendelkezik, hogy nincs szükség további DNS-vizsgálatokra. Ez a végleges válasz.”
1963-ban felfedezték a Harding és egy Carrie Phillips nevű nő közötti egyértelmű szerelmes leveleket, amelyekből kiderült, hogy Phillips, a család barátja 15 évig tartó viszonyt folytatott Hardinggal.