A zulu királyság az 1810-es évektől a britek általi 1879-es pusztulásáig a legnagyobb volt Délkelet-Afrikában, és a mai KwaZulu-Natal tartomány nagy részét elfoglalta Dél-Afrikában. A zulu királyság meglehetősen kicsi és jelentéktelen volt, amíg Shaka király (uralkodott kb. 1816-1828) meg nem hódított számos szomszédos államot. Shaka a mai közemlékezetben igen kétértelmű figura. A dél-afrikai zulu etnikai nacionalisták és világszerte sok pánafrikanista számára az afrikai vívmányok és az antikolonialista ellenállás szimbólumaként szolgál. Ezzel szemben sok fehér számára Shaka az afrikai barbárság jelképévé vált. A Shakával kapcsolatos viták azonban nem feltétlenül követik a faji vonalakat: egyes fehérek inkább hősies figurának látták Shakát, míg sok fekete dél-afrikai elnyomónak tekintette, aki válogatás nélkül lemészárolta nemcsak ellenfeleit, hanem ártatlan nem harcolókat, köztük nőket és gyerekeket is.
Már az 1820-as években, amikor az európaiak terjeszkedni kezdtek a zuluk és közvetlen szomszédaik földjén, az európaiak által Natalnak nevezett területen, az európaiak Shaka állítólagos atrocitásait használták fel saját tevékenységük igazolására. Ahogy a gyarmatosított világban másutt is, az európaiak úgy állították be magukat, mint akik megmentik az őslakosokat a bennszülöttek saját vezetői által szított, gyakran halálos kimenetelű lázadásoktól. A zuluk esetében azonban ez a retorika végül történetek és történelmi érvek rendkívül részletes és jól kidolgozott komplexumává vált, amelyek mind Shaka és az általa állítólag elindított események láncolata körül összpontosultak, amely mfecane néven vált ismertté.
A mfecane-ról szóló európai beszámolók szerint Shaka forradalmasította az afrikai társadalmat, politikát és különösen a hadviselést. Az események ezen verziója szerint az egész zulu királyság egy állandó állandó állandó hadsereggé vált, amely erősen központosított, fegyelmezett és agresszív. Shaka és seregei nemcsak közvetlen szomszédjaikat támadták meg, hanem menekülteket is üldöztek több száz, sőt több ezer kilométerre, egészen a kelet-afrikai Nagy-tavak vidékéig. Eközben Shaka csapatai állítólag több mint egymillió afrikait öltek meg, amely számadatot Hannah Arendt A totalitarizmus eredete című könyvében (1951) a tekintély szentesített, amikor idézte. Ezzel egy időben Dél-Afrika nagy részét megtisztították lakóitól, és “üres földdé” vált, amely kényelmesen várta a búr vándorok és brit telepesek gyarmatosítását. A huszadik században az apartheid ideológusai azt állították, hogy Dél-Afrika földjének tizenhárom százaléka, amelyet a feketék számára “hazaföldként” vagy “bantusztánként” különítettek el, egybeesik azokkal a kis zsebekkel, amelyekben Shaka mfecane-jának menekültjei húzódtak meg.
Az 1960-as évek óta számos történész kutatása bizonyította, hogy a mfecane nagy része valójában a dél-afrikai fehérek által kreált mítosz volt. Sőt, magát a mfecane kifejezést, bár látszólag afrikai eredetű, valójában a fehérek találták ki. A shakani katonai rendszert már Shakát megelőzően is számos ember fejlesztette ki nemzedékeken át, és nem csak a zulu királyságban volt jellemző. Shaka uralma nem is terjedt ki ténylegesen a mai KwaZulu-Natal tartomány egészére, nem is beszélve az azon túli hatalmas területekről. A shakai háborúk elől menekülők végül valóban elvándoroltak egészen Kelet-Afrikáig, de évtizedek alatt és önszántukból: A zulu hadsereg alig volt képes fellépni a zulu királyság határain túl; sem képessége, sem kedve nem volt arra, hogy ennél messzebbre “üldözze” a menekülteket.
A Shakan-háborúk során elesettek száma valószínűleg csak tízezrekre tehető, mivel maga a KwaZulu-Natal régió Shaka uralkodásának kezdetén mindössze néhány százezer lakost számlált. A feketék nagyrészt nem Shaka háborúi, hanem a fehér telepesek évtizedeken át tartó földkisajátítása miatt szorultak vissza a későbbi szülőföldekre. Egy történész, Julian Cobbing még azt is állítja, hogy az 1810-es és 1820-as évek fehér rabszolgafosztogatói alibiként találták ki a mfecane eszméjét, hogy elfedjék az afrikaiak elleni támadásaikat. Ez utóbbi érv nagy figyelmet kapott, de a további kutatások során nem állta meg a helyét. Mindazonáltal a mfecane többi, Cobbing és mások által megfogalmazott kritikáját a téma legtöbb szakértője elfogadta.
A Shaka uralkodását övező vitáknak gyakran legalább annyira köze volt a bizonyítékok természetéhez, mint a tényleges történelmi eseményekhez. A Shaka-korszakra vonatkozó két leggazdagabb forrás például Nathaniel Isaacs és Henry Francis Fynn angol kalandorok naplói. Mindkét megfigyelő egyértelműen elfogult volt Shakával szemben, és mindkét beszámolót jóval a tények után írták. Még egy levél is van, amelyben Isaacs arra buzdítja Fynnt, hogy szenzációsabbá tegye beszámolóját, hogy több olvasót vonzzon. Az 1920-as években A. T. Bryant misszionárius az általa összegyűjtött szóbeli hagyományok alapján összefoglalt történetet adott ki a zulu királyságról, de Bryant soha nem teszi egyértelművé, hogy mi származik a szóbeli hagyományokból, és mi a saját bevallott erőfeszítéseiből, hogy “felöltöztesse a történelem száraz csontjait”.
A zulu szóbeli hagyományok kimerítő és jól dokumentált gyűjteménye az, amelyet James Stuart, a XIX. század végén és a XX. század elején Natalban dolgozó brit gyarmati tisztviselő készített. Bár Stuart bizonyos szempontból vitathatóan szintén elfogult volt a zulukkal szemben, úgy tűnik, meglehetősen aprólékosan és kiegyensúlyozottan rögzítette az afrikaiak által neki adott bizonyítékokat. Természetesen, bár a Stuart által összegyűjtött tanúvallomások sok kritikát tartalmaznak Shakával és más zulu királyokkal szemben, sok pozitívumot is, és nem hiányzik az európai uralom kritikája sem. Nemrégiben a zulu nyelvű költő, Mazisi Kunene egy regényhosszúságú dicsőítő költeményt publikált Shaka életéről a szóbeli hagyományok alapján, de egy másik fekete dél-afrikai, Mbongeni Malaba szemére vetette Kunenének, hogy szépíti Shaka uralkodásának negatív aspektusait. A fekete dél-afrikaiak sosem voltak egyöntetűek a Shakáról alkotott véleményükben.
Bár a Shaka uralkodása alatti gyilkosságok számát és földrajzi kiterjedését sok fehér kommentátor eltúlozza, aligha kétséges, hogy Shaka (és utódja, Dingane, aki az 1828 és 1840 közötti időszakban uralkodott) valóban nagyszámú ember, köztük ártatlan civilek kiirtását rendelte el. E gyilkosságok egy részét személyes bosszúvágyból rendelték el, de még az “állami okokból” elkövetett gyilkosságok is népirtásnak tekinthetők. A népirtás más elkövetőihez hasonlóan Shaka és Dingane is egész népcsoportokat vett célba megsemmisítésre, köztük különböző időpontokban az Ndwandwe, Mthethwa, Langeni, Thembu és Qwabe királyságok összes alattvalóját. Másfelől Shaka és Dingane nem mindig követte kíméletlenül és logikusan az ilyen célokat, hanem inkább engedett, sőt egyes egykori ellenségeiket a zulu királyság teljes jogú alattvalóivá tette. Idővel Shaka és Dingane áldozatai közül sokan, vagy legalábbis leszármazottaik, nemcsak megbocsátottak és elfelejtettek, hanem még zuluként is azonosították magukat.
TOVÁBB Apartheid; Shaka Zulu; Dél-Afrika
BIBLIOGRÁFIA
Etherington, Norman (2001). A nagy túrák: Dél-Afrika átalakulása, 1815-1854. London: Longman.
Hamilton, Carolyn, szerk. (1995). The Mfecane Aftermath: Rekonstrukciós viták a dél-afrikai történelemben. Johannesburg: Witwatersrand University Press; Pietermaritzburg: University of Natal Press.
Mahoney, Michael R. (2003). “The Zulu Kingdom as a Genocidal and Post-genocidal Society, c. 1810 to the Present”. Journal of Genocide Research 5:251-268.
Michael R. Mahoney