Vékony, rózsaszín pöttyökkel és fodros szegéllyel díszített kartonpapír tekeredik egy spirális, tejszínhabos torony köré. A tejes buffant tetején egy elektromos piros cseresznye csillog, mint egy drágakő a krémfelhőbe ágyazva. A finomságok talán még a kanál után is nyúlnának, de a megfelelő New York-i nana helyreigazítaná az ilyen hamis etikettet: Az igazi Empire City Charlotte Russe-t nem kanalazni, hanem nyomkodni kell.
A tejhegy tövében rejtőzik egy puha piskóta, gyakran rétegesen vagy friss bogyós töltelékkel megrakva. Annak ellenére, hogy a Charlotte Russe ma már viszonylag ritkaságszámba megy a városi cukrászdákban, a tapasztalt városlakók szeretettel emlékeznek vissza azokra az időkre, amikor egy ötcentesért még meg lehetett venni ezt az őszi és téli finomságot. Míg a gyerekek habos arccal tértek haza, a tapasztalt (és takarékos) evők órákig élvezhették a csészéjüket, lassan nyalogatva és felfelé tolva a karton alját, míg végül felfedték az alatta lévő nedves süteményt.
A New York-i Charlotte Russe, bár megjelenésében még mindig királyi, eltér francia elődjétől, a Charlottes à la Russe-tól. A legtöbb beszámoló Marie-Antoine Carême-re, a francia grande cuisine mesterére utal, mint az eredeti étel feltalálójára, amelyet valószínűleg az eredetiről (Charlottes à la Parisienne) neveztek át a látogató orosz (orosz) cár, I. Sándor tiszteletére. Az eredeti étel, amelyet a 19. századi szakácskönyvében (The Royal Parisian Pastry Cook and Confectioner) ír le, nyolcszögletes formába dekoratívan elhelyezett mézeskalácsot tartalmaz, amelyet ezután megtöltöttek bajor krémmel, és további mézeskalácsot tettek a tetejére. Lehűtve és a formából kivéve a francia étel úgy nézett volna ki, mint egy kupolás torta.
Akik azonban emlékeznek a korai New York-i süteményes push-popra, esküsznek rá, hogy az is egy nagyszabású esemény volt, kockázattal és jutalommal együtt. Lassan nyomd és könnyedén nyalogasd, különben a végén egy ölnyi folyadékot kaphatsz. Talán itt az ideje meggyőzni a New York-i pékeket, hogy ezt az ehető művészetet (és az evés művészetét) érdemes megőrizni.